A rögzített árfolyamon való végtörlesztés helyett a referenciakamathoz való kötés visszamenőleges előírása méltányosabb, jogilag megalapozottabb, és a végtörlesztést forinthitellel kiváltók számára kedvezőbb lenne.
Nagy port kavart a lakossági deviza lakáshitelek rögzített árfolyamon való végtörlesztéséről szóló döntés. Azonban lenne egy előnyösebb alternatíva: visszamenőleges hatállyal a lakossági hitelkamatoknak a referenciakamathoz (LIBOR) való kötése. A múltbeli túlfizetéseket tőketörlesztésként kellene számba venni, és a jövőben is a referenciakamat alapján kellene megállapítani a törlesztést.
Egy példa. Ha valaki 2007. januárjában felvett egy 10 millió forint értékű, svájci frank alapú, 20 év futamidejű lakáshitelt, amikor az árfolyam 157 forint, a frank LIBOR 2.2 százalék, és a frank alapú magyar lakáshitelek teljes hiteldíj-mutatója („kamata”) 6.3 % volt, akkor a kezdő törlesztőrészlet 73 ezer forintra rúgott.
Ma, amikor egy frank 238 forint és a hitel kamata 7.9 % (bár a LIBOR csak 0.1 %), a tőketartozás forint értéke 13.3 millió és a havi törlesztés 125 ezer forint.
A 180-as árfolyamú végtörlesztéskor a tőketartozás 10.1 millió forintra csökkenne. Ha a végtörlesztéshez 9.5 %-os kamattal forinthitelt vesznek igénybe, akkor a havi törlesztőrészlet 104 ezer forint lenne.
Azonban ha a hitelfelvétel időpontjában érvényes kamatfelár (4.1 százalékpont a példában) visszamenőlegesen állandó maradna és –mivel időközben a kamatfelárak erőteljesen emelkedtek– minden többletfizetést tőketörlesztésként kell figyelembe venni, akkor a tőketartozás mai forint értéke 11.9 millió és a havi törlesztőrészlet 87 ezer forint. Aki tehát forinthitelből fedezné a végtörlesztést, az ehelyett jobban járna a frankhitel megtartásával visszamenőleges referenciakamathoz kötés esetén.
A referenciakamathoz kötés mellett komoly érvek szólnak –terjedelmi okokból nem tudom itt kifejteni– és számos előnye lenne a végtörlesztéssel szemben.
Méltányos az adósokkal szemben, hiszen a hitelfelvételkor ismert kamatfelárat kell megfizetniük, de az árfolyamgyengülésből eredő kockázatot, amelyet vállaltak, viselniük kell. Nagyon fontos, hogy a javaslat minden adósra vonatkozna, míg a végtörlesztéssel csak azok tudnak élni, akiknek van megtakarításuk vagy fel tudnak venni hitelt. Sőt azon adósokat is kellene kompenzálni, akik már elő- vagy végtörlesztették a hitelüket.
Méltányos a bankokkal szemben, mert az extraprofitot veszi vissza tőlük, de nem kell átvenniük ügyfeleik veszteségét. Mondom ezt annak ellenére, hogy a bankok valóban nagyon agresszíven terjesztették a svájci frank hiteleket és komoly felelősségük van a jelen helyzet kialakulásában.
És méltányos azokkal szemben is, akiknek nincs hitele. Ha az Európai Bíróság a későbbiekben jogellenesnek ítélné a végtörlesztést és kártérítésre kötelezné a magyar államot, akkor ezt minden adófizető –nem csak a lakáshitelesek– adóforintjából kellene teljesíteni. A visszamenőleges referenciakamathoz kötést feltehetően nem találnák jogellenesnek, hiszen a legtöbb hitelszerződés záradéka amúgy is az irányadó nemzetközi pénzpiaci kamatokat említi.
Egyébként a Szegedi Ítélőtábla épp a napokban jogerősen is kimondta egy precedens értékű perben, hogy egy konkrét pénzintézet összes egyoldalú szerződésmódosítása, azaz kamatemelése, tisztességtelen volt, így azok három évre visszamenően érvénytelenek. A referenciakamathoz kötés azonban túlmenne ezen: az elmúlt három évben csökkent a LIBOR, ezért a hazai lakáshitel kamatoknak is csökkennie kellett volna.
Emellett a javaslat makrogazdasági hatásai is kedvezőbbek lennének, például a forint árfolyama kevésbé gyengülne (amely kímélné a maradó devizahiteleseket, így az államot is), az ingatlanpiacra kisebb hatást gyakorolna, és a bankok kedvét kevésbé venné el a hitelezéstől.
A végtörlesztési javaslatot az Országgyűlés rövidesen tárgyalja és talán még nem késő a lehetőségek átgondolása. De a bankvezérek is aludhatnának rá egyet, hogy önként felajánlják a visszamenőleges referenciakamathoz kötést.
A szerző a Bruegel Intézet és az MTA KTI kutatója, a Corvinus Egyetem docense.
A cikk a Világgazdaság 2011. szeptember 19-i számában jelent meg.
