Neményi Judit – Oblath Gábor: Kiegészítés az euró bevezetésének hazai feltételeihez

BlogOblath Gábor

Az euró bevezetésének újragondolásáról szóló, a közelmúltban megjelent műhelytanulmányunk zárófejezetének utolsó pontját, amely az euróövezeti csatlakozás belső feltételeiről szól, átírtuk és kiegészítettük. Ez a változat a korábbinál inkább adhat inspirációt az euró hazai bevezetéséről való közös gondolkodás feléledéséhez.

Amikor hazai/belső feltételekről beszélünk, akkor a maastrichti („külső”) kritériumoktól igyekszünk megkülönböztetni azokat a magunkkal – az itthoni gazdaságpolitikával és intézményekkel – szembentámasztandó elvárásokat, amelyek alapján érettnek minősíthetjük gazdaságunkat és társadalmunkat az euróövezeti tagságra. A külső kritériumokat kiegészítő hazai feltételek gondolata talán emlékeztet arra, amit Angliában a híressé vált „öt teszt” keretében hivatalosan megfogalmaztak.[1] Csakhogy ott nem arra vonatkoztak a teszt kérdései, hogy az országban mit és hogyan kellene változtatni az euróövezeti tagság előnyeinek érvényesítéséhez és esetleges hátrányainak elhárításához, hanem arra, hogy az ország jól járna-e az euró bevezetésével, ha belül semmi nem változna. Az így megfogalmazott kérdésekre az a válasz született, hogy maga az euróövezet éretlen arra, hogy Anglia csatlakozzon hozzá.[2]

Ha Magyarországon is hasonló módon fogalmaznák meg a hazai feltételeket illető kérdéseket, akkor itthon is könnyen lehetne hasonló következtetésre jutni. Csakhogy helyzetünk különbözik Angliáétól, ezért valódi kérdéseket kell feltennünk, amelyek arra vonatkoznak, hogy a külső követelményeknek való megfelelésen túl, mit kell még saját érdekünkben tennünk ahhoz, hogy az euróövezeti csatlakozás előnyeiben a lehetséges hátrányok elszenvedése nélkül részesülhessünk.

A számunkra releváns kérdések megfogalmazásához két fontos elméleti támpont kínálkozik, amelyeket részben igazoltak, részben kiegészítettek a bajba jutott euróövezeti országok tapasztalatai. Az egyik triviálisnak tűnhet, korábban mégsem volt az: a belső makrogazdasági egyensúlyhiányok, valamint az ezeket tükröző külső egyensúlyhiányok akkor sem nőhetnek az égig, ha egy ország közös valutaövezethez tartozik. A másik fontos támpont: rögzített árfolyam (közös valuta) mellett könnyebben öltethetnek túlzott méreteket a belső-külső egyensúlyhiányok, mint rugalmas árfolyam esetén, továbbá a túlzott egyensúlyhiányok rendkívül nehezen igazíthatók ki, ha a valutaárfolyam nem változhat (a saját valuta nem is létezik).

Az első megfontolás azért fontos, mert az euróövezeti válságot megelőzően az volt a közkeletű vélekedés, hogy a valutaövezeti tagság egyik fő előnye abból származik, hogy az övezeten belül lényegében megszűnik a külső egyensúlyi korlát (hiszen, úgymond, csak az eurózónának a világ többi részével szembeni külső egyensúlya számít). E vélekedésekből annyit igazoltak a fejlemények, hogy a közös valuta révén lényegesen enyhültek a külső finanszírozási korlátok, és lazult az effektív külső egyensúlyi korlát, miközben a piaci visszajelzések nem figyelmeztettek a túlzott külső egyensúlyhiányok kialakulására. A valutaövezeti tagság azonban legfeljebb kijjebb tolta, de nem iktathatta ki a makrogazdasági folyamatok fenntarthatósági korlátait, hiszen a GDP-arányos adósságok egy pénzügyi unió tagországaiban sem emelkedhetnek minden határ nélkül.

Ma már világos, hogy a bajba jutott országok belső és külső egyensúlyhiányai azért is ölthettek nehezen kezelhető méreteket, mert miközben a finanszírozási korlátok fellazultak és a piaci visszajelzések elmaradtak, nem jöttek létre olyan nemzeti, illetve euróövezeti kontroll-mechanizmusok, amelyek a piacok jelzéseit pótolhatták volna. Amikorra pedig – a válság hatására – formát öltöttek e rendszerhibát kezelni hivatott EU-szintű szabályok, a finanszírozási korlátok már régen megkeményedtek.

Bennünket azonban elsősorban azok a lehetséges nemzeti (belső) kontroll-mechanizmusok érdekelnek, amelyek a valutaárfolyam végleges rögzítéséből eredő kockázatokat ellensúlyozhatják. Az euróövezeten belüli egyensúlyhiányok eszkalálódásához ugyanis kétféle piaci jelzés hiánya járult hozzá: a valutaárfolyam változása eleve nem jelezhette, az állampapírhozamok viszont jelezhették volna, de nem jelezték a növekvő feszültségeket. Az utóbbiakat hosszú ideig az a tévesnek bizonyult piaci percepció befolyásolta, hogy a valutaövezet egyben fiskális övezetet is alkot. A piacok jelentős késéssel, akkor viszont igen durván reagáltak a felismert fenntarthatósági problémákra: a bajba került országok állampapírhozamai hirtelen és váratlan mértékben emelkedtek meg. Az állampapírok piacáról érkező jelzésekben és az esetleges túlreagálásokban tehát nincs, és előreláthatóan a későbbiekben sem lesz hiány. Az igazi kérdések a valutaárfolyam-változás lehetőségének elvesztéséhez kötődnek.[3] Egy nem mereven rögzített (szabadon vagy irányítottan lebegő) árfolyamnak többféle hatása lehet:

          ideális esetben megelőzheti a külső egyensúlyhiányokat;

          kevésbé ideális esetben makrogazdasági instabilitást okozhat;

          az árfolyam változása jelezheti a kezelendő makrogazdasági egyensúlyhiányokat;

          segítheti a már kialakult makrogazdasági/külső egyensúlyhiányok kiigazítását.[4]

Amikor a kevésbé fejlett EU-tagországok csatlakoztak az euróövezethez, számukra erős motivációt jelentett, hogy az első megfontolást felülírta a második, amelyet legvilágosabban Buiter (2004) fogalmazott meg: egy kis, nyitott gazdaság számára a rugalmas árfolyam nem puffer a külső sokkokkal szemben, hanem éppen ellenkezőleg, sokkoknak a forrása. Mivel a harmadikként említett hatásról, az árfolyamváltozás jelző szerepéről, a fentiekben szóltunk, a negyedikre fordítjuk a figyelmet, amely a következő kérdést veti fel: a kiigazításra szoruló makrogazdasági és külső egyensúlyhiányok milyen eszközökkel és következményekkel kezelhetők, ha nem áll rendelkezésre az árfolyamváltozás lehetősége? Milton Friedman (1953), az árfolyam rugalmassága mellett érvelő híres írásában adott egyfajta ironikus választ: mindenki változtassa meg korábbi szokásait.

“Bár furcsán hangzik, a rugalmas árfolyam mellett szóló érvek lényegében megegyeznek azokkal, amelyek a tavaszi óraátállítást alátámasztják. Nem abszurd-e, hogy visszaállítjuk az órát, miközben pontosan ugyanezt a hatást azzal is elérhetnénk, hogy mindenki megváltoztatja a szokásait? Csupán arra lenne szükség, hogy mindenki elhatározza: egy órával korábban kezdi a munkát, egy órával korábban ebédel és így tovább. Nyilvánvaló azonban, hogy az egyéni szokások megváltoztatásánál egyszerűbb az óra átállítása. (…). Ugyanez a helyzet a valutaárfolyam változásával. Sokkal egyszerűbb engedni egyetlen ár – a valutaárfolyam – változását, mint a belföldi árszerkezetet alkotó árak tömegének változására támaszkodni.”[5]

Friedman metaforája arra figyelmeztet, hogy a hazai gazdaság órájának együtt kell ketyegnie az euróövezeti órával, hiszen a gazdaság elveszít egy nehéz helyzetekben alkalmazható eszközt, a koordinált ár- és bérszint-változatás lehetőségét. Egyben arra is emlékeztet, hogy e koordinációs mechanizmus feladását alternatív eszközökkel kell pótolni. Amikor tehát a saját valutaárfolyamtól megválunk (és a makrogazdasági instabilitás egy lehetséges forrásától megszabadulunk), már működniük kell a külső és belső egyensúlyhiányokat megelőző (keretek közé szorító), illetve viszonylag gyors utólagos korrekcióját előmozdító belső mechanizmusoknak – függetlenül attól, hogy ezeket az EU új működési szabályai tételesen előírják-e.

Az euróövezeti csatlakozás „külső” kritériumait tehát mindenképpen ki kell egészíteni belsőkkel, előbb azonban arról kell szólni, hogy mitnem tekintünk a csatlakozás belső feltételének. Nem tekintjük ilyennek az euróövezet átlagos fejlettségi szintjéhez való közelséget (a vásárlóerő-paritáson mért GDP/fő alapján mért „reálfelzárkózottság” mértékét), ahogyan azt sem, hogy az államadósság-ráta 50 százalékra süllyedjen. 2011-ben a hazai fejlettségi szint az EU-15 60 százaléka közelében volt, és a távolság az elkövetkező években előreláthatóan csak lassan mérséklődik. Ebből azonban nem vonható le olyan következtetés, hogy Magyarország csak évtizedek múlva csatlakozhat az euró-övezethez. Egyrészt, lassú felzárkózás esetén eleve nem merülnek fel a „felzárkózási infláció” kezelésével kapcsolatos gondok (amelyre az előző lábjegyzetben utaltunk). Másrészt, és ez sokkal fontosabb, a felzárkózást gyorsíthatja az euróövezeti csatlakozás külső és belső feltételeihez való közeledés. Az utóbbi esetben viszont adott a feladat: a gyorsan növekvő GIIPS-országok tapasztalatain okulva, ki kell alakítani a buborékok létrejöttét/felfúvódását megelőző hazai szabályozási mechanizmusokat.

Ha áttekintjük a GIIPS országok helyzetét a válságot megelőzően, arra kell jutnunk, hogy önmagában sem a relatív fejlettségi szint, sem a gazdasági növekedés üteme, sem pedig az államadósság relatív mértéke nem indikálta a későbbi súlyos makrogazdasági-államháztartási gondokat. Írország jóval fejlettebb volt az EU átlagánál, Olaszország pedig az EU átlagán volt, amikor bajba került. Spanyolországot (részben az ingatlan-buborékon alapuló), Görögországot (főként az állami túlköltekezésen alapuló) gyors konvergencia, Portugáliát viszont tartós stagnálás/lemaradás jellemezte. Olaszország és Görögország államadósság-rátája igen magas, ellenben Írországé rendkívül alacsony volt.

Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy az euróövezeten belül (ahogyan azon kívül is) sokféleképpen romolhatnak el a dolgok, de az, hogy ténylegesen elromlanak-e, alapvetően nem a fejlettségi szinten, a növekedési ütemen vagy az állami eladósodás mértékén, továbbá nem egyszerűen a valutaövezet keretein, hanem az egyes országok belső feltételein, intézményein és gazdaságpolitikáján múlik. Napjainkban keveset hallunk azokról az euróövezeti országokról, amelyek sikeresen használták ki az eurózónához történt csatlakozás lehetőségét, holott ezek vannak többségben.

Melyek tehát az euró-bevezetés legfontosabb hazai feltételei? A kedvezőetlen tapasztalatok (és Friedman figyelmezetése) alapján azoknak az intézményeknek és mechanizmusoknak a megteremtését, megbízható működését tartjuk a legfontosabbnak, amelyek elháríthatják az árak és a bérek túlzott emelkedésének veszélyét. A termelékenységhez képest túl gyors béremelkedés versenyképességi problémákat okoz, amelyeket a valutaunióban utólag nehéz korrigálni. A fejlett országokét számottevően meghaladó infláció és a közös nominális kamat együttesen a gazdaság kondíciói által indokoltnál alacsonyabb (negatív) reálkamathoz vezethet, amely ugyancsak makrogazdasági instabilitásnak lehet a forrása. Éppen ezért, a gyors reálgazdasági konvergenciát kísérő egyensúlyi infláció is gondokat okozhat, amelyek csak makroprudenciális eszközökkel kezelhetők.[6]

Úgy látjuk, hogy az MNB legutóbbi konvergencia-jelentése (MNB [2011]) jól foglalta össze az euró bevezetésének egyes hazai feltételeit. A tanulmány négy feltételt emelt ki: az alacsony szinten stabilizálódó inflációs várakozásokat, a fiskális mozgástér kitágítását, a hatékony makroprudenciális szabályozás kialakítását, valamint a munkapiaci alkalmazkodóképességet javító intézményi változtatásokat.

A belső feltételekre vonatkozó saját listánk a fentiek mellett további megfontolásokat is tartalmaz. Nagyon általánosan azt mondanánk, hogy a biztonságos euróövezeti csatlakozás feltétele a stabilitás kultúrájának elsajátítása, de listánk aligha tartalmazza ennek valamennyi elemét.

1.      Széleskörű társadalmi és politikai egyetértés szükséges az euró bevezetése körül.

2.      Csak egyensúly-közeli szinten szabad a csatlakozási árfolyamot rögzíteni.[7] A tapasztalatok szerint a túlértékeltség (Portugália) és az alulértékeltség (Szlovénia) egyaránt gondokkal járhat a valutaövezeti csatlakozást követően.

3.      A csatlakozás fontos feltétele, hogy ne csupán a jegybank legyen elkötelezett a nominális stabilitás iránt, hanem a kormány is. Társadalmi támogatást kell szereznie az alacsony inflációhoz, és nem szabad visszaélnie a mérséklődő inflációs várakozásokkal. Csak az inflációs várakozások számottevő és tartós csökkenése után vezethető be az euró.

4.       A nominális stabilitás fontos feltétele a bérek és a termelékenység változásának tartós összhangja. Ehhez szükséges a várakozások koordinálása, amelyhez hasznos jelzést adhat egy előretekintő (a megcélzott inflációra és a várható termelékenység-változásra támaszkodó) háromoldalú bérmegállapodási rendszer.

5.      A tartós stabilitás további fontos feltétele, hogy a költségvetésben legyenek tartalékok a rossz időkre. Meg kell szabadulni a prociklikus (a gazdasági hullámzásokat erősítő) fiskális politika hagyományától. A nullához közeli középtávú strukturális deficit-cél elérése után viszont engedni kell a gazdasági ciklusokat tompító fiskális stabilizátorok működését.

6.      A munkaerőpiac rugalmasságát alátámasztó, illetve fokozó intézményi reformok szükségesek ahhoz, hogy az árfolyamváltozás (az „óraátállítás”) lehetőségének elvesztését mikroszintű alkalmazkodási mechanizmusok pótolják. Mindamellett, amint a 4. pontban jeleztük, az alkalmazkodást makrogazdasági koordinációs eszközökkel is jó lenne segíteni.

7.      Fontos a hosszabb távú pénzügyi stabilitás helyreállítása. A pénzügyi szektorban és a hitelezésben fel kell számolni a válság miatt kialakult feszültségeket. Ezt elősegítené, ha a svájci-frank alapú hitelek jelentős részét sikerülne euró-hitelre konvertálni.

8.      A felzárkózás gyorsulása esetén emelkedhet az „egyensúlyi” infláció, amely – a közös nominális kamat folytán – akár destabilizáló hatású is lehet. Ezért a bankrendszer egészét befolyásoló makroprudenciális eszközökkel indokolt megelőzni az alacsony reálkamat nem kívánt következményeit, a hitelezési buborékokat.

A fenti lista nem teljes, egyes elemei nyilván vitathatók, de azt a célját reményeink szerint eléri, hogy inspirációt ad az euróövezeti csatlakozásról (és a stabilitás kultúrájáról) való kollektív gondolkodás feléledéséhez.

 

Hivatkozások

Begg, David, et al [2003]: The Consequences of Saying No. An Independent Report into the Economic Consequences of the UK Saying No to the Euro, Commission on the UK Outside the Euro, London.

Buiter, Willem [2004]: To Purgatory and Beyond: When and How Should the Accession Countries from Central and Eastern Europe Become Full Members of EMU? CEPR Discussion Papes. No. 4324.

De Grauwe, Paul [2011]: The governance of a fragile Eurozone. CEPS Working papers No. 346.

Layard, R. et al [2002]: Why Britain should join the euro, Britain in Europe, London

Friedman, M. [1953] The Case for Flexible Exchange Rates. In: M. Friedman: Essays in Positive Economics. Univerity of Chicago Press, pp. 157-203.

MNB (2011): Elemzés a konvergencia-folyamatról.


[1] HM Treasury: The five tests framework (2003): http://news.bbc.co.uk/2/shared/spl/hi/europe/03/euro/pdf/1.pdf

A „tesztek” az üzleti ciklusok harmonizáltságára, a gazdaság rugalmasságára vonatkoztak, továbbá azt firtatták, hogy az euró bevezetésének milyen hatása lenne a beruházásokra, a pénzügyi szektor versenyképességére, valamint a növekedésre és a foglalkoztatottságra.

[2]A híres teszt kérdései elsősorban politikai megfontolásokon alapultak. A 2000-es évek elején nemzetközi hírű közgazdászok még egyértelműen előnyösnek láttak a közös európai valuta bevezetését Angliában. Igaz, vizsgálataikban és érvelésükben nem kapott kiemelt szerepet a már addigra elért integráltság, és nem merült fel egy euróövezeti válság lehetősége, továbbá nem számoltak az ebből fakadó kockázatokkal. (lásd:Layard et al. (2002) és Begg et al. (2003).

[3]De Grauwe (2011) az angol és spanyol állampapír-hozamokat összehasonlítva amellett érvel, hogy a hozamok azért emelkedhettek Spanyolországban sokkal magasabbra, mert hiányzik az árfolyamváltozás lehetősége.

[4]Szerencsés esetben (alkalmas gazdaságpolitika mellett) lehet egy további hatása: egy felzárkózó gazdaságban a hosszabb távú egyensúlyi reálfelértékelődés többlet-infláció nélkül, hosszabb távú nominális felértékelődésben ölthet formát; erre visszatérünk.

[5] Friedman (1953), 173. old.

[6] Érdemes lesz figyelemmel kísérni Szlovákia tapasztalatait és – amennyiben az ország ilyen típusú problémába ütközik – alkalmazott megoldásait.

[7]Ehhez fontos, hogy a csatlakozást megelőzően a gazdaságpolitika a külső egyensúlyt összhangban tartsa a tartós felzárkózási pálya követelményeivel, valamint kezelje a tőkemozgásokból fakadó árfolyamtorzító hatásokat.

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos ésnemzetközi hálózati kapcsolatátaz NIIF program biztosítja
Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2020. Minden jog fenntartva.