Surányi György interjút adott egyik napilapunknak (Népszabadság, október 31., 9.o.), melyben az Európai Unió és benne Magyarország gazdasági problémáit tekintette át. Az interjúalany higgadt és tárgyilagos volt, távol az oly gyakran tapasztalható „mondom a tutit” mentalitástól, sőt még a társadalmi katasztrófa veszélyére is figyelmeztetetett, ami nem is oly régen közgazdász körökben a gyengeség jelének számított, vagy egyenesen a populizmus vádját vonta magára. A világ azonban változik, s még nagy idők tanúi is lehetünk.
De nem dicsérni jöttem Surányit, hanem interjújának egy elméleti jelentőséggel bíró szálát venni górcső alá. Azt, mely az implicit (nyugdíj-)államadósságra vonatkozik.
Surányi a következőket mondja: amennyiben eltekintenénk a nyugdíjrendszer második pillérének kvázi-felszámolásának tulajdoníthatóan a költségvetésbe befolyt pénzektől, akkor az idei (2011) év államháztartási hiánya jelentős romlást mutatna. De ettől sem az Eurostat, sem az OECD, sem az IMF statisztikai rendszere nem tekint el, s így e nyilvántartások az egyenleg tovább javulását mutatják. Ez azért történhet, mert mindegyik szóban forgó és használatban lévő statisztikai rendszer „a magán-nyugdíjpénztári reformokat büntette, a piacok meg nem tudnak különbséget tenni explicit és implicit államadósság között. Most fordul a kocka. Ahogy a rendszer felszámolódik, a piacok indokolatlanul jutalmazni kezdenek.” E kérdés oly fontos, hogy az interjúvolt az interjú második felében visszatér rá: „a piac és az elemzők többsége majdnem teljesen átsiklik az implicit államadósságon, vagyis a jövőre vonatkozó állami kötelezettségvállalásokon. E ponton érdemes visszatérni a nyugdíjrendszer átalakítására. A magánpénztári megtakarítások visszaterelése az állami szférába külön vita tárgya lehetne, magam azon a véleményen vagyok, ha önkéntes alapon megy végbe, akkor több érv szól a visszaállamosítás, a visszalépés mellett. Ugyanakkor makroökonómiai értelemben ez akkor lenne helyes döntés, ha a visszaáramló vagyon teljes mértékben az államadósságot mérsékelné. Ha nem ez történik, akkor az állam explicit és implicit adóssága együttesen nemhogy nem csökken, hanem növekszik. Mert ha folyó kiadásra használjuk el a nyugdíjra félretett összegeket, és a nyugdíjfizetés teljes kötelezettsége az állam nyakába szakad, akkor az állam jövőbeli terhe a magánpénztárból visszatérők majdani nyugdíjának kifizetési kötelezettségével gyarapszik, miközben az államadósság most nem csökkent annyival, mint amennyivel korábban emiatt növekedett. Összességében tehát romlott a helyzet. Ahhoz, hogy viszonylag korrekt elemzését adjuk az állam eladósodásának, szükség lenne egy radikális átalakításra a statisztikai rendszerekben, aminek nyomán az explicit és az implicit … adósságot is megfelelő súllyal lehet figyelembe venni.”
A fenti gondolatmenet néhány ponton hibás, a hiba részben „belül”, részben „kívül” van; belül: logikai hiba, kívül: a kormány tervei – már amennyit erről tudni lehet, de a cölöpök kétségtelenül le vannak verve – teszik hibássá. Az alábbiakban ennek bizonyítására teszek kísérletet.
(1)
Az első állítás: államháztartást számba vevő használatos statisztikai rendszerek büntették a „magán-nyugdíjpénztári reformokat”. Surányi szerint rosszul tették. Szerintem jól tették.
Hogy miért tették jól, ahhoz nyugdíjszakmai és makrogazdasági szempontból meg kell érteni a „magán-nyugdíjpénztári reformokat”. Nyugdíjszakmailag egy járadékkal meghatározott (Defined Benefit, DB) rendszer járulékkal meghatározottá (Defined Contribution, DC) alakítása történik. Az utóbbiban a majdani nyugdíj mértékét csak és kizárólag a befizetett járulék, annak kamatozása, az így felhalmozott összeg, valamint nyugdíjba menetelkor a még várható hátralévő élettartam határozza meg. A nyugdíj tehát közgazdasági értelemben halasztott fogyasztás, azzal színezve a képet, hogy míg a nyugdíjcélú megtakarítás egyéni, de a megtakarítást az egyén generációja kollektíven fogyasztja el. (Sokkal cizelláltabb megfogalmazást is tudnék adni, de ettől most eltekintenék.) Ezzel szemben a DB rendszerben a nyugdíj mértéke a nyugdíjképlettől függ, melynek egyéntől függő inputja a szolgálati idő, a járulékköteles kereset stb. Lehet benne szinte minden, két dolog kivételével: a nyugdíjba menetelig felhalmozott összeg és a nyugdíjba menetelkor várható élettartam.
A „magán-nyugdíjpénztári reform” makrogazdasági értelemben azt jelenti, hogy a DB-nyugdíjrendszert tőkésítéssel alakítom DC-vé. A tőkésítés pedig lényegében egyetlen feladatot végez el: a befizetett járulékok kamatozásának meghatározását a piacra bízza. E kettő együttese a „magán-nyugdíjpénztári reform”, melynek során úgy határozzuk meg az implicit nyugdíj-államadósság nagyságát, hogy explicitté tesszük. Ez utóbbi azonban súlyos makrogazdasági hiba, mivel – ceteris paribus – növeli az ország pénzügyi sebezhetőségét. Tehát jogosan vagyunk büntetve (amivel nem állítom azt, hogy az államháztartás számbavételi statisztikáival minden rendben lenne). De nem lennénk jogosan büntetve, ha végrehajtanánk „magán-nyugdíjpénztári reform” első lépését: DB-nyugdíjrendszerünk DC-vé alakítását, de nem hajtanánk végre a második lépést: a befizetett járulékok kamatának tőkésítéssel történő piacra bízását, hogy elkerüljük az ország pénzügyi sebezhetőségének növekedését. Ha nincs tőkésítés, nincs piac, ha nincs piac, nincs piaci kamat – ezért ki kell találni egy „művi” kamatot. Javaslatom egy állampapír-index. Vagyis a magán-nyugdíjpénztárak helyett (vagyis tőkésítés helyett) az állam vezeti az egyéni számlákat és a befizetett járulékokat az állampapír-indexszel kamatoztatja. Ez a helyzet gyakorlatilag azonos volna azzal, hogy a magán-nyugdíjpénztárak kizárólag államkötvényt vásárolnak és működési költségük közel nulla. Az állam pedig nem csupán explicit államadósságát hozza nyilvánosságra, hanem az egyéni számlák összértékét – azaz implicit (nyugdíj-)államadósságát is. A (makro)gazdaságpolitika pedig az explicit+implicit államadósság GDP arányának csökkentését tűzné ki célul.
Másképp fogalmazva: a „magán-nyugdíjpénztári reform” makrogazdasági szempontból azért volt súlyos hiba, mert az állam implicit adósságát csökkentette, miközben az ország pénzügyi sebezhetőségének csökkentése az explicit államadósság csökkentését kívánta volna meg. Mert ha az állam választhat, hogy erőfeszítéseit az implicit vagy az explicit adósságát csökkentésére fordítsa, akkor minden makrogazdasági érv amellett szól, hogy az utóbbira. Az implicitet meg hagyja ott, ahol van, de akár az is elképzelhető volna, hogy explicit adósságainak egy részét konvertálja implicitté. (De ez már makrogazdasági sci-fi.)
(2)
Második állítás: „ha önkéntes alapon megy végbe, akkor több érv szól a visszaállamosítás, a visszalépés mellett.”
Nem pontos. Ha az állam 2010 késő őszén a pénztártagoknak azt a választási lehetőséget kínálja, hogy ő majd továbbvezeti az egyéni számlát és azon az állampapírok hozamát írja jóvá, miközben e konstrukció működési költsége gyakorlatilag nulla, akkor bizonnyal nagyon sokan választották volna a biztos, minimálisan 2-3 reálszázaléknyi hozamot, s nem maradnak költségfaló, alacsony hozamteljesítményű magán-nyugdíjpénztárukban. Ekkor – ceteris paribus – a visszalépők behozott tőkéjével csökkent volna az explicit államadósság (viszont ugyanannyival nő az implicit) és csökkent volna az államháztartási hiány is. De ha netán az állam hatalmi szóval mondja ki, hogy ezentúl ő vezeti az egyéni számlákat (még nagyobb mértékben csökkentve az explicit államadósságot és az államháztartási hiányt) és azon ő az államkötvényekével azonos hozamot ír jóvá, abba is – némi morgás után – mindenki belenyugodott volna. Mert az ajánlat végül is korrekt.
De a kormány ajánlata nem volt korrekt. A közutálatnak örvendő DB-elven működő állami pillérbe való visszalépésre kényszerítette a pénztártagokat azzal, hogy aki nem így tesz, az elveszíti arányos állami nyugdíját. Ahelyett, hogy egy korrekt állami DC-nyugdíjrendszert hozott volna létre.
Surányi állítása: „ha önkéntes alapon megy végbe, akkor több érv szól a visszaállamosítás, a visszalépés mellett.” Ezzel szemben minden érv a visszaállamosítás (értsd: explicit államadósság implicitre cserélése) mellett szól, még akkor is, ha a visszalépés kötelező – feltéve, hogy az állam korrekt ajánlatot tesz a pénztártagoknak. Tudjuk, nem tett. Ha tett volna, akkor jobban járt volna az állam (csökkent volna pénzügyi sebezhetősége), jobban jártak volna a jövendő nyugdíjasok (nőtt volna nyugdíjuk). Egyedül azok járnak rosszabbul, akik a magán-nyugdíjpénztárakat működtetik.
(3)
Surányi azt mondja, hogy a második pillér felszámolása „makroökonómiai értelemben … akkor lenne helyes döntés, ha a visszaáramló vagyon teljes mértékben az államadósságot mérsékelné. Ha nem ez történik, akkor az állam explicit és implicit adóssága együttesen nemhogy nem csökken, hanem növekszik. Mert ha folyó kiadásra használjuk el a nyugdíjra félretett összegeket, és a nyugdíjfizetés teljes kötelezettsége az állam nyakába szakad, akkor az állam jövőbeli terhe a magánpénztárból visszatérők majdani nyugdíjának kifizetési kötelezettségével gyarapszik, miközben az államadósság most nem csökkent annyival, mint amennyivel korábban emiatt növekedett. Összességében tehát romlott a helyzet.”
Az lett volna az elegáns és makrogazdasági értelemben a leghelyesebb megoldás, ha az összes nyugdíjpénzt az explicit államadósság csökkentésére költik, csökkentve egyúttal – ceteris paribus – hosszú időre előre az államháztartási hiányt, miközben az egyéni számlákat továbbvezeti az állam, s azok úgy kamatoznak, mint az államkötvények.
De nem ez történt.
Történt viszont, hogy a kormány kijelentette: nyugdíjra – legalábbis a nem túl távoli jövőben – csak az fizethető ki, amit e célra befizetnek; másképp: „saját lábára állítjuk a nyugdíjrendszert”. Kádár János stílusában: „a krumplileves legyen krumplileves, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer legyen a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer”.
Öregedő társadalom esetén egy biztosításmatematikai értelemben korrekt, járulékkal meghatározott nyugdíjrendszer bevételei mindig alulmúlják a kiadásait.
Vagyis – ha szemeinket a kormány által nyilvánosságra hozott elképzelésekre is vetjük, akkor – Surányi téved: összességében nem romlik a helyzet. Sőt éppen most jutottunk el oda, hogy minden aggály elhárul, kormányunk az idők végezetéig szóló érvénnyel megold egy makrogazdasági problémát. Ha nyugdíjrendszerünk saját lábán áll, vagyis per definitionem felosztó-kirovó, akkor a piacnak nem is kell megtanulnia különbséget tenni explicit és implicit államadósság között, mert az implicit államadósság fogalma ugyan létező marad, de az általa okozott probléma megszűnik, mert a kifizetendő nyugdíjak fedezete mindig – per definitionem – rendelkezésre áll. Ha egyik évről a másikra, mondjuk, felére esnek a nyugdíjjárulék-bevételek, akkor felére esnek majd a nyugdíjak is. Ilyen egyszerű.
Az implicit (nyugdíj-)államadósság terminus technicus magában rejt egy képzetet. E képzet szerint a hatályos jogszabályok szerint kell megállapítani, majd időről-időre indexálni, majd halálig folyósítani a nyugdíjakat, mit sem törődve azzal, hogy a felosztó-kirovónak nevezett nyugdíjrendszer bevételei és kiadásai miképp alakulnak. Ha e kettő nagyon eltér, azt a következő generáción „verik le”. A kormány rigorózus felosztó-kirovó definíciója megköveteli a fenti képzettel való szakítást – csak éppen még nem jutottak el erre a felismerésre.
Nézzük, hogy mi történik. Tegyük fel, hogy van egy biztosításmatematikailag korrekt állami nyugdíjrendszerünk, melyben a majdani nyugdíj mértékét a befizetett járulék, annak kamatozása, az így felhalmozott összeg, valamint nyugdíjba menetelkor a még várható hátralévő élettartam határozza meg, az indexálás során pedig tekintetbe veszik a várható élettartam és a kamatok alakulását. Vagyis van egy járulékkal meghatározott (DC) nyugdíjrendszerünk. Ha a társadalom öregszik, akkor a kifizetések meghaladják a befizetéseket, de ha a termékenységoldali öregedés nem túl nagy (a teljes termékenységi ráta, a TFR, mondjuk 1,6-1,7 felett van), akkor ez kibírható. A kormány azonban nem akar semmit „kibírni”, inkább azonnal beáldozza a rendszer korrektségét. Ez úgy értelmezhető, hogy az állam a nyugdíjakra kivett egy rejtett, nem látható úgynevezett öregedési adót. Erről az adóról nem dönt a törvényhozás, ez a dolgok logikájából ered. Amikor a kormány felszámolta a második pillért, azt az állam és polgárai számára is előnyös módon, politikai konszenzust elérve tehette volna. Csakhogy volt még egy titkos célja is: kivetni az öregedési adót, Egy olyan adót, melyről senki sem tudja, hogy létezik. Még a kormány sem.
Marx mondta erre: „Nem tudják, de teszik.”
