Úgy tudom, hogy Székesfehérváron születtél, és ott is jártál iskolába.

Igen, büszke fehérvári vagyok, mert nagyon helyesen, ezt nevelték belénk mind az általánosban mind a gimnáziumban. Kisgyerekként éltem meg a város alapításának 1000. évfordulóját 1972-ben és ennek évekig volt kisugárzása, legalább is rám. Tudatosították bennünk, hogy egy nagy múltú városban élünk, amelyik több évszázadon keresztül koronázóváros, és az Árpád-házi királyok temető helye volt. A 70-es 80-as években komoly szellemi élet folyt az István Király Múzeum körül, amelynek igazgatója Fitz Jenő nemzetközi hírű, Széchenyi díjas régész volt. Őt leginkább a Gorsiumi ásatásokról szokták ismerni. A múzeumban gyakran szerveztek kortárs képzőművészeti kiállításokat. A másik fontos kulturális központ az Ifjúsági Ház volt, ahol középiskolás koromban láthattam az összes hazai underground zenekart és a fontosabb jazz zenekarokat, de működött színvonalas amatőr színház is. Így például volt szerencsém látni az A.E. Bizottságot még az eredeti felállásban.

Középiskolába a József Attila Gimnáziumba jártam, ma ez a Ciszterci Szent István nevet viseli. Szerettem oda járni, közel volt a lakásunkhoz. De ez nem az az iskola, ahová Orbán Viktor vagy Simicska Lajos meg a bátyám járt. Amúgy tájfutó voltam középiskolás koromban, a sportból tanultakból nagyon sokat hasznosítottam a későbbi életem során. Bármilyen sport művelése ugyanis fegyelmezettséget és rendszeretet igényel. Az is hamar világossá vált számomra, hogy a sikerért minden nap meg kell küzdeni. A tehetség önmagában nem elég, ha nincs mellette elkötelezettség. De talán a legfontosabb tanulság számomra az volt, hogy veszíteni csak méltósággal érdemes.

A szüleid mivel foglalkoztak?

Mind a ketten közgazdászok voltak, bár eredetileg egyikük sem az akart lenni. Én vagyok az első a családban, aki önszántából lett közgazdász. Édesanyám közgazdasági technikumba járt, és tanár szeretett volna lenni, de az ötvenes években nem nagyon volt lehetősége továbbtanulni. Miután anyai nagyapámat lecsukták 1956 után, erre végképp nem is volt már reális lehetősége. Az OTP-ből ment nyugdíjba. Édesapám vegyész szeretett volna lenni, de nem vették fel az egyetemre, mert a káderlapján az szerepelt, hogy az apja kizsákmányoló. Apai nagyapám ugyanis egy éttermet bérelt, amit 48-ban el is vettek tőle, ezt értették kizsákmányoló alatt. Aztán később, amikor a bátyám megszületett, már más idők jártak, és az édesapám elkezdhetett levelezőre járni az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, amit a születésem idejére be is fejezett. Végül az Alba Regia Építőipari Vállalattól ment nyugdíjba gazdasági vezetőként

Te miért választottad ezt a pályát?

Ez a szokásos történet. A Közgázra jelentkezők egyik fele jó volt matekból, a másik meg jó volt történelemből – az én időmben ebből a két tantárgyból kellett a felvételizni. Mondjuk én azért annyira nem voltam jó matekból, hogy elmenjek programozó matematikusnak, de annyira rossz sem voltam A történelmet szerettem, de sem a tanári, sem a jogász pálya nem vonzott. Szóval az a sommás válaszom, hogy jobb híján választottam.

Azért mentél ide, hogy kapjál néhány év haladékot, addig, amíg eldöntöd, hogy merre tovább?

Erre a haladékra nem is gondoltam. Oké, felvesznek, elvégzem, de világos karrier kép nem volt a fejemben. Legfeljebb annyi, hogy a szüleim példáját látva majd a végén elmegyek egy vállalathoz dolgozni.

A Rajkba miért jelentkeztél?

A Rajk véletlenül jött az életembe. Akkoriban az egyetem előtt be kellett vonulni katonának egy évre, és én egy olyan előfelvételi századba kerültem, ahol talán csak hárman voltunk vidékiek. Azok a fővárosi “táposok”, akikkel jóban lettem, sokkal tudatosabbak voltak nálam. És amikor első félév után Agárdon meghirdették a Rajk téli táborát, akkor ezek a barátaim azt mondták, hogy ők mindenképp elmennek oda, és engem is erre kapacitáltak. Meggyőztek, mentem. Akkoriban az volt a szokása Chikán Attilának, hogy Kornai János Hiány című könyvéről tartott egy kurzust öt napon át. Ennek olyan erős intellektuális ereje volt, hogy ráébresztett: a közgazdaságtan valóban nagyon  érdekes diszciplina, szemben azzal, amit az egyetemen tanítottak. A következő félévben írtam egy dolgozatot a hiány méréséről, és aztán  fel is vettek. 

A szakkollégium a 80-as évek második felében hihetetlenül izgalmas hely volt.

Igen, szellemileg inspiráló időszak volt, tele különböző, politikai töltetű eseményekkel és előadásokkal, amelyek a végén a FIDESZ megalakulásához is vezetettek. De mivel sohasem voltam mozgalmár alkat, ez a része kevésbé érdekelt, így a politikai eseményekben kevésbé vettem részt. Miután odakerültem folytattam a Hiány kurzust, amiből kettő is volt: a Nagy Hiány Kurzus, meg amit Chikán Attila vezetett, s ahová olyanok jártak, mint Valentiny Ákos, Kaderják Péter, Endrész Marianna, Dénes Ferenc és Vályogos Győző. Aztán volt egy Kis Hiány Kurzus, aminek nagy részét Dénes Feri tartotta. Ez volt a mi igazi egyetemünk, ahol megtanultuk, mi az, hogy közgazdaságtan. Mert a Hiány az tulajdonképpen egy mikroökónómia könyv is, és mi minden fejezet mellé pluszban szakirodalmakat olvastunk.

Amikor végeztél, az a rendszerváltásnak az az időszaka, amikor minden elkezd kinyílni, és a fiatal tehetségekre minden téren szükség volt. Nem gondoltál arra, hogy az üzleti szférába mész dolgozni?

Mire 1989-ben diplomáztam, már tudatosult bennem, hogy én inkább kutatói pályára szeretnék menni. De azért ekkoriban sem állt rendelkezésre végtelen mennyiségű kutatói hely.

Ekkor vesznek fel a Kopint-Datorghoz.

Három évig dolgoztam ott. Érdekes, hogy kaptam egy állásajánlatot az Agrárgazdasági Kutatóintézetből, de oda nem akartam menni, mert az akkori igazgatóhelyettes tanított engem az egyetemen és jogosan megbuktatott, de ez egy másik történet. A fő ok az volt, hogy én nagyon mást gondoltam az agrárközgazdaságtanról, mint amit ott ezen akkor értettek. Szívem szerint a Szövetkezeti Kutatóintézetbe mentem volna, elsősorban Juhász Pál hatására. De rövidre zárom a dolgot: a volt szobatársammal, Spéder Zsolttal – aki most a Népességtudományi Intézet igazgatója –, beszélgettem a kutatói szándékaimról. Ő mondta, hogy Greskovits Béla megörökölte a Belkereskedelmi Kutatóintézetet, ami azt jelentette, hogy az a Kopint egyik osztálya lett, és ő úgy tudja, hogy oda keresnek kutatókat. Jelentkeztem és felvettek. Olyan emberek dolgoztak ott akkor, mint Tóth István János, Such György, Palócz Éva, Kósa Lajos.

Az agrárközgazdaságtan iránti érdeklődés honnan jött?

Azt szoktam mondani, hogy annak ellenére vagyok agrárközgazdász, hogy azon a szakon végeztem. Mert amit ott tanultam, az nem nagyon érdekelt. Amit az egyetemen általában tanítottak nekünk, azt nem sokra tartottam. A szakkollégiumban úgy gondoltam, hogy engem a nagy betűs ELMÉLET érdekel. Egy véletlennek köszönhetően fordultam az agrárgazdaságtan felé. Kornai Jánosnak volt egy OTKA-ja akkor, amelynek az volt a célja, hogy a Hiány elméleti hipotéziseit empirikusan tesztelje. Mivel a Hiány nem foglalkozott az akkor második gazdaságnak nevezett jelenséggel, ezért Petschnig Mária Zitát bízta meg ennek a kutatásával. Ő bejött a kollégiumba és hallgatókat keresett, hogy segítsenek a munkájában. Mivel Hiány „szakértő” voltam ezért elmentem erre a megbeszélésre az egyik agrárszakos szobatársammal. Ő családilag értett a mezőgazdasághoz én meg a Hiányhoz, így akkor egy két éves munka vette kezdetét egy kisebb baráti társasággal, amelynek célja a mezőgazdasági kistermelés vizsgálata volt. Több helyen voltunk az országban esettanulmányokat készíteni. Ebben Elek Sándor segített bennünket, aki akkor a Szociológia tanszéken dolgozott. Ő ismertetett meg bennünket Juhász Pállal, aki elementáris hatással volt ránk. Egy vidéki terepmunkán találkoztam egyébként először Kovács Katival Sellyén. A TDK dolgozatainkat kiadták a Szociológia Tanszék műhelytanulmányai között az MTA-Soros Alapítvány támogatásával. A legsikeresebb, a soltvadkerti szakszövetkezetről írott TDK dolgozatunk volt, amelynek különböző részei már egyetemista korunkban megjelentek 1988-ban a Gazdálkodásban és a Tér és Társadalomban.

De miért mentél agrár szakra?

Azért, mert oda vettek fel. Az első év után, amikor szakot kellett választani, elsőnek beírtam a pénzügyet, aztán az agrárt, harmadiknak meg az áruforgalmat. A pénzügyre teljesen jogosan nem vettek fel, mert rossz volt a politikai gazdaságtan jegyem. Így kerültem az agrár szakra. Egyébként teljesen jó társaság volt ott, de amit tanítottak nekem – amolyan rendes, gőgös szakkollégistaként – dehonesztálónak éreztem. Utólag visszanézve nem volt igazam, mert bizonyos tárgyaink messze megelőzték azokat a dolgokat, amiket egyébként a többiek tanultak. Tanultunk rendes üzemgazdaságtant, amit a többiek például nem. Ennek például az volt az oka, hogy Rieger László éppen akkor jött haza Amerikából, ezt a tárgyat tanította nekünk fél évig.

A konjunktúrakutatóban már láttad, hogy ez nem az utad?

Amikor végeztem, akkor azt gondoltam, hogy a TDK sikerek ellenére végre megszabadulok ettől az egész agrár dologtól és valami komolyabb dologba kezdek. Ám a Kopintban kiderült, hogy Greskovits Béla azért vett fel, mert akart egy agrárost is. Ebben egyébként szerepe volt a korábban említett két cikknek. A Kopintnak volt egy konjunktúrajelentése, aminek a mezőgazdasági fejezetét több éven át Lányi Kamillával együtt írtuk. Kamilla rendkívül nagyhatású személyiség volt, a közös munka során sokat tanultam tőle. Ő rendkívül olvasott volt és teljesen más perspektívába helyezte, amit Juhász Páltól tanultam.

Hogyan kerültél a KTI-be?

Ez is véletlen volt. A szakkollégiumban senior voltam, egy évig közösen Sass Magdival. Ekkor indult be a Rajkban az a képzés – Rév István segítségével egy kis Soros pénzen –, hogy kívülről hoztunk be tanárokat, akiknek már fizetni is tudtunk. Az első körben olyanok tanítottak ott, mint Kis János, akinek ez volt az első alkalma, hogy hivatalosan diákokat taníthatott. Vagy eljött Pető Iván, Juhász Pál, és például Madarász Aladár tartott nekünk elmélet történetet – hozzá jártam én is három évig. Kezdtük Arisztotelésszel és befejeztük Keynesszel. Az utolsó kurzus végén Aladár elvitt bennünket ebédelni, mivel én akkor már nem éreztem jól magam a Kopintban, felvetettem neki, hogy lenne-e hely a KTI-ben? És akkor a legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy megkérdezi. Majd azt mondta, hogy hozzak két ajánlót: az egyik Lányi Kamilla volt a másik Juhász Pál. Fel is vettek, de én azt kértem, hogy ne az agrárosok közé kerüljek, hanem bárhova máshova. Így kerültem a Kornai János nélküli Kornai-csoportba. Nem léteztek már csoportok sem, hanem volt az igazgató, meg voltak a kutatók. Ezt a korszakot hívta Laki Mihály úgy, hogy a szabadság és anarchia időszaka. De hogy ne csellengjek egyedül, Laki Misinek lettem a beosztottja.

Mikor tudatosult benned, hogy mégis az agrárközgazdaságtan lesz a kutatói területed?

Amikor Greskovits Béla felvett, már látszott, hogy ez az én fátumom, és ha így hozta sors, akkor próbáljam meg rendesen csinálni. De Juhász Pál volt az, aki meggyőzött arról, hogy ez egy kifejezetten érdekes szakterület. Miután elkezdtem magam beleásni a nemzetközi szakirodalomba, megláttam, hogy mennyire másról szól ez a tudomány, mint amit akkoriban itthon ezalatt értettek.

Mikor lettél csoportvezető?

A 2000-es évek elején az intézet akkori vezetése rájött arra, hogy tovább már nem tartható a szabadság és anarchia állapota, és jó lenne csoportokba rendezni a kollégákat. Koltay Jenő igazgató behívta mindazokat, akikről azt gondolta, hogy csoportvezetők lehetnének. Engem is felkért, hogy én is hozzak létre egy agrárcsoportot. A szervezeti elv az volt, hogy bárkit, az intézeten belül megkereshettem azzal, hogy jöjjön az én csoportomba, és a megkeresett kutató is szabadon mondhatott nemet. És a fordított irányból is működhetett a dolog, hogy valaki odajön egy potenciális csoportvezetőhöz azzal, hogy szeretnék veled dolgozni, de a vezető is mondhatta azt, hogy én viszont nem. A csoportom alapító tagjait én hoztam az intézetbe.

Téged úgy jellemeznek mások, hogy mindig is alapvetően menedzsmentszemlélettel álltál a vezetéshez. Ebben a szabadság és anarchia helyzetben ez egy teljesen másfajta gondolkodás volt, nem?

Ahogy Sass Magdi mondta az interjújában, a KTI-ről: Ha tudod, mit szeretnél csinálni, akkor az egy nagyon jó munkahely. Arra nem volt jó, hogy valaki úgy van ott, hogy nem tudja igazán, mit szeretne. Az ilyen kollégák általában el is kallódtak. Akkor kezdtem el alaposabban a szakirodalmat olvasni, amikor a KTI-be kerültem. Ehhez meg kellett tanulnom angolul közben, mert addig inkább csak német publikációkat olvastam. Szerencsém volt, mert ma már nem vennének föl sehová, ha nem tudnék angolul, de ez a kilencvenes évek elején még belefért.

A vezetői szemléletemben nagy váltást jelentett amikor kimentem Angliába a Newcastle-i Egyetemre PhD-zni – így azon kevesek közé tartozom, akinek két ország különböző rendszerében is van tudományos fokozata –, és ott láttam, hogyan működik egy tanszék. Maga a tanszékvezető (Lionel Hubbard) volt a témavezetőm. Hetente raportra kellett mennem, és bizonyítani, hogy az elmúlt hét napban is csináltam valami érdemlegeset.

Miért mentél Newcastle-be?

1996-ban kaptam egy 3 hónapos ACE-PHARE kutatói ösztöndíjat, amivel Newcastle-ba voltam. Mikor hazajöttem úgy éreztem, hogy itthon már nem tudok tovább fejlődni és jó lenne részt venni külföldön egy szervezett doktori képzésben. Ráadásul idő tájt kezdtek haza jönni azok az szakkollégiumi társaim, akik rögtön a végzés után kimentek PhD-zni Angliába vagy az USA-ba. Úgy éreztem, hogy én sem maradhatok ki ebből, és tartozom az önbecsülésemnek azzal, hogy megpróbálom. Így 1998-ban, amikor levelet kaptam az ACE-Phare-tól, hogy ismét kiírták a Ph.D ösztöndíjakat, akkor úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Newcastle-ból kaptam egy befogadó levelet. Biztos voltam benne, hogy nem kapom meg az ösztöndíjat, hiszen korábban az ACE-PHARE posztdoktori ösztöndíját már megkaptam. Szerencsémre nem így lett. Meg kell jegyeznem, hogy a Ph.D ösztöndíjam egy tanévre kevesebb volt, mint amit korábban posztdoktorként három hónapra kaptam.

Miről írtad a disszertációd?

Magyarország és az Európai Unió közötti agrárkereskedelemből. Furcsa módon az agrárkereskedelem kérdése valamiért nem tartozott akkor a kurrens témák közé az EU bővüléssel kapcsolatos nemzetközi szakirodalomban. Ezen belül is sokkal politika orientáltabbak voltak a kutatások, én inkább a nemzetközi kereskedelem elmélete felől közelítettem a témához. Akkoriban nehéz volt részletes külkereskedelmi adatokhoz jutni. Szerencsémre abban az időben Sass Magdi az OECD-nél dolgozott és elküldte nekem a disszertációmhoz szükséges adatokat.

Azon kívül, hogy láttad, hogy működik egy nyugati tanszék, mi volt ott rád nagy hatással?

Önbizalmat adott, illetve bár furcsán hangzik, de az is erős tapasztalatot adott, hogy láttam, ott is hús-vér, gyarló emberek dolgoznak. De ott tanultam először ökonometriát, ami előtte számomra kicsit misztikus dolog volt, mert erről csak a tervgazdaság szakos kollégista társaimtól hallottam. Tudtam, hogy ők úgy tanultak ökonometriát, hogy nem láttak adatokat, tehát csak az elméletét tanulták meg. Angliában pedig volt egy külön labor, ahová bementünk, kaptunk valamilyen minta adatsort, és akkor egy szoftver segítségével lehetett számolgatni. Ami nekem fontos tanulság volt az az, hogy ott az oktatás mennyivel felhasználó- és diákbarátabb. Egyáltalán nem arról szólt, hogy egy oktató megvalósítsa magát a diákok előtt, hanem arról, hogy van egy tudás, amit át kell adni a hallgatónak.

2010 és 14 között a KTI-ból a Corvinusra mentél. Miért döntöttél így, és öt év után miért jöttél vissza?

Csáki Csaba, aki nem csak a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektora volt, hanem nemzetközileg elismert agrárközgazdász, éppen hazajött Világbankból és keresett valakit utódjának az agrárközgazdasági tanszék élére. Furcsa módon korábban nem itthon, hanem nemzetközi agrárközgazdasági konferenciákon találkoztunk, ahol a beszélgetéseink során hamar megtaláltuk a közös hangot. 2009-ben hosszasabban együtt voltunk a Nemzetközi Agrárközgazdasági Társaság konferenciáján és a végén rábeszélt, hogy menjek át a Corvinusra. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem kellett annyira győzködnie. A feladatban egy kihívást láttam, hogy át tudom-e vinni az oktatásba azokat a dolgokat, amit Angliában tanultam, sikerül-e a tanszéki kollégákat felrázni és kivinni őket a nemzetközi piacra. Az öt évből, amit ott töltöttem az első három és fél évre kifejezetten szívesen emlékszem, mivel hagytak dolgozni. Az utolsó másfél évről utólag szívesen lemondtam volna, mivel belekerültem számomra értelmezhetetlen érdekkonfliktusokba. Nehéz azzal mit kezdeni, ha lángszóróval jönnek feléd olyan dolgokért, amihez semmi közöd, hiszen akkor még nem is dolgoztál ott.  Ha egyenleget kell vonnom, akkor végül is több volt benne a jó, mint a rossz, de a végén világossá vált előttem, hogy a munkámat nem tudom értelmesen folytatni, ezért visszakéredzkedtem az intézetbe.

Miért pályáztál a KTI igazgatói posztjára?

Előtte öt évig a Corvinuson voltam főállásban. Tanszékvezető voltam, intézetigazgató, meg a doktori iskola vezetője. Ez nagyon jó tapasztalatot adott, mert aki egész életében csak kutatóintézetben dolgozik, az nem láthatja, hogy miként működik egy felsőoktatási intézmény belülről. Mert amikor ott vagy a “bányában”, ahol napi szinten operatív döntéseket kell hozni, tananyagot fejleszteni, kollégákat menedzselni, és így tovább, akkor nagyon másként ítéled meg az egyetemi oktatást. Látod azt, hogy egy nagy szervezetben, ahol középszintű vezető vagy, milyen módon tudod a pozíciódból fakadó kötelezettségeket teljesíteni. Utólag úgy látom, hogy fontos más szervezeti kultúrákat is megismerni, mielőtt az ember komolyabb vezetői állást vállal. Amikor visszajöttem 2015 februárjában az intézetbe, akkor egyáltalán nem készültem arra, hogy igazgató legyek. Rá pár hónapra viszont megkeresett néhány fiatal kolléga, hogy ha Halpern László mandátuma lejár, akkor ők szeretnék, ha megpályáznám ezt a posztot. Végül ők is segítettek az igazgatói pályázatom megírásában.

Azt tartják rólad, hogy igazgatóként ez a menedzsment szemlélet jellemez. A stratégiád legfontosabb jellemzője pedig azt volt: minél több nívós publikáció kell, és csak a teljesítmény számít.

Egy kutatóintézet igazgatójának alapvető dolga, hogy biztosítsa a kutatók számára a feltételeket. Másrészt pedig számon is kérje a teljesítményt. Természetesen nem kellett feltalálni a meleg vizet, hiszen teljesítményértékelési rendszerek korábban is voltak. Nekem mindig is mániám volt az, hogy mérjük meg ami mérhető, és a kutatói teljesítmény is ilyen. Fontos, hogy a mérés szabályai ex ante legyenek, tehát ha valaki ennyit és ennyit teljesített, akkor az tudhassa, hogy azért mennyi pénz jár. Mint az is, hogy a teljesítményt rendszeresen, adott esetben évenként kérjük számon.

Miután Fazekas Károly úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul, akkor miért indultál el a főigazgatói posztért?

Engem nagyon meglepett az a bejelentése, hogy nyugdíjba megy, mert azt gondoltam, hogy ki fogja tölteni a főigazgatói periódusát, és az volt bennem, hogy ha majd odaérünk, akkor talán megpályázom a posztot. Fazekas Károly idejében Szanyi Miklós volt a főigazgató-helyettes és az én fejemben az volt, hogy van egy szolgálati út, tehát, ha lemond a főigazgató, akkor a helyettesének kell átvennie a stafétát. Miklós viszont azt kérdezte tőlem, hogy ha kiírják a pályázatot, akkor megpályáznám-e. Azt mondtam, hogy igen. Ő erre azt válaszolta, hogy nem akar főigazgató lenni, én viszont pályázzak. Végül még Lovász László elnöksége alatt kineveztek ideiglenes főigazgatónak, mielőtt az ELKH-ba kerültünk. Ebben a pozícióban Maróth Miklós megerősített. Amikor kiírták a pályázatot, akkor természetesnek vettem, hogy pályázok. Erre ösztönzött, hogy helyettes főigazgatói periódusom alatt támogató visszajelzéseket kaptam a kollégáktól, hogy pályázzak.

Van az életrajzodban egy nagyon érdekes kis három hónapos intermezzo, hogy 2014-ben, – tehát mielőtt idejöttél volna –, vendégprofesszor voltál a japán Hitotsubashi Egyetemen. Mesélnél erről?

A Hitotsubashi Egyetemnek régi kapcsolata van a KTI-vel, Fazekas Károly is volt kint, meg Bródy András és Semjén András is. Az egyetem professzora Ichiro Iwasaki egy európai körút részeként évről-évre el szokott jönni Magyarországra. Ő írt nekem, hogy akar velem találkozni. Ekkor még ott voltam a Corvinuson, eljöttek hozzám az egyik kollégájával, és a beszélgetés végén elmondta, hogy lenne náluk egy ösztöndíj. Javasolta, hogy mindenképpen pályázzam meg, mert szerinte jó esélyeim lennének. Egyébként mehettem volna egy évre is, de a család végül csak három hónapot “engedélyezett” nekem.
Szerettem ott lenni, három igazán idilli hónap volt, és ezalatt amolyan kódexmásoló szerzetesként éltem. 0-24-ben csak a kutatásaimmal foglalkoztam. Csak egy cikket írtam, de több másiknak az alapjait ott sikerült előkészíteni. Az is tetszett, hogy nem nagyon szólt hozzám senki. Néha rámnéztek, hogy élek-e még, de alkotói magányban lehettem. Írnom kellett egy tanulmányt, meg kellett tartanom egy kutatói szemináriumot, ennyit vártak csak tőlem.

Beszéljünk egy kicsit az agrárközgazdaságtanról. Ezt a területet Magyarországon sosem vonta be egy ilyen elitista máz, ugye?

Ez már csak azért is egy eufemisztikus fogalmazás, mert az agrárközgazdaságtan itthon mindig reszlinek számított, nem igazi értelmiségi dolognak. Miközben az agrárközgazdászok nemzetközi szervezettsége a legrégebbi a szakmán belül: a Nemzetközi Agrárközgazdasági Társaság 1929-ben alakult egy angol farmon, ez lett az első nemzetközi közgazdasági társaság. A legendák szerint a helyszínről származik az a kolomp is, amivel mindig megnyitják és zárják a nemzetközi konferenciájukat.

Az amerikai agrárközgazdasági társaság 1910-ben alakult, az angol agrárközgazdasági 1926-ban, tehát ezek mind, mind patinás szervezetek, aminek nyilván az az oka, hogy ebben az időben a mezőgazdaság adta a gazdaság nagyobb részét, és hát az ezzel való foglalkozása menő dolognak számított.

Az agrárközgazdaságtan Magyarországon mindig kicsit lesajnált területnek számított. Engem Juhász Pál döbbentett rá arra, hogy ennek nem kellene így lennie, és amikor bekerültem a nemzetközi közegbe, láttam, hogy egy nagyon jó agrárközgazdásznak tulajdonképpen a közgazdaságtan minden területéhez legalább középfelhasználói szinten érteni kell. Tehát rengeteg különböző közgazdasági elméletből lehet inspirációt kapni ahhoz, hogy mondjuk egy speciális agrárközgazdasági problémát vizsgálj.

Az Akadémiai Díjad tulajdonképpen a tudomány területed elismerése??

Minden szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy sikerült Magyarországot visszatenni a nemzetközi agrárgazdaságtan térképére, sikerült egy jó csapatot létrehozni itt az intézetben, és amíg ott voltam, az egyetemen is.

A nemzetközi agrárgazdaságtanon belül milyen irányok kerülnek mostanában előtérbe?

Az agrárközgazdaságtan mindig is jó volt abban, hogy a legújabb elméleti és empirikus módszertani eredményeket alkalmazza a saját problémái vizsgálatában. Sőt, az empirikus módszertani újításokban sokáig úttörő volt, hiszen a többi ágazathoz képest a mezőgazdaságban álltak rendelkezésre jó minőségű kutatható adatok. A panel adatok ökonometriája, vagy a hatékonyság elemzés irodalma például sokat köszönhet az agrárközgazdászoknak. Másrészről az agrárközgazdaságtan egyre inkább egy veszélyeztetett állatfajjá válik, amelynek egyre inkább nehézzé válik újratermelni a saját utánpótlását, hiszen folyamatosan szűnnek meg, alakulnak át a tanszékek és a képzések. Ennek egyik nyilvánvaló oka, hogy a gazdaság fejlődésével maga az agrár szektor szűkül össze a nemzetgazdaságon belül. Jogosan merül fel a kérdés, hogy minek kell külön tudományág és hozzátartozó tudományos és felsőoktatási intézményrendszer egy folyamatosan csökkenő szektornak. Az elmúlt évtizedekben nemzetközileg erre olyan válaszok születtek, hogy az agrárközgazdaságtan területét kiterjesztették a mezőgazdasággal kapcsolatos probléma körökre, így a vidékfejlesztésre és a környezetgazdaságtanra. A top amerikai tanszékek ezt az utat választották. Az elmúlt tíz évben egy új varázsszó jelent meg menekülő útként a bioeconomy, ami az EU különböző hivatalos dokumentumaiban is megjelenik. Ezek szerint a bioeconomy minden olyan ágazatra és rendszerre kiterjed, amely biológiai erőforrásokra (állatok, növények, mikroorganizmusok és a belőlük származó biomassza, beleértve a szerves hulladékot is), azok funkcióira és elveire támaszkodik. Másképpen, egy amerikai kutató Marc Bellamere szavaival azt is mondhatjuk, hogy az agrárközgazdaságtan egy alkalmazott közgazdaságtan, Applied economics without apology. De azért, hogy a kérdésre is válaszoljak általában az élet adja a legjobb kutatási témákat: nagyon izgalmas kutatási terület, hogy az orosz-ukrán háború, a Covid-járvány vagy a klímaváltozás milyen változásokat generál a világ mezőgazdaságában. Ami korábban a fantázia birodalmába tartozott, hogy mondjuk az Északi-tenger partján szőlőt termeljenek el, ma már egyáltalán nem elképzelhetetlen.

Ha kikapcsolódni akarsz, akkor mi módon teszed?

A tájfutó múltamból fakadóan, ha már lusta vagyok futni, hétvégenként szeretek kirándulni, van egy standard kétórás köröm, amiben az a lényeg, hogy legalább a kétharmadában fölfelé kell menni.
Amióta kint voltam Angliában szenvedélyesen követem a sznúkert – azt gondolom róla, hogy ez alapvetően egy mentális sport. A családommal együtt nagy Ronnie O’Sullivan rajongók vagyunk, ő egy istenadta tehetség, és ugyan voltak különféle vargabetűi a pályán, de példa nélküli, ahogy ő lát a sznúkerasztalon, ahogy pozícionálja a fehér golyót. Most volt 25 éves, hogy meglökte azt a legendás 5 perc 8 másodperces maximum breaket aminek senki – beleértve őt magát – azóta sem ért még a közelébe sem. Ezt a bravúros jelenetsort nem tudom elégszer megnézni. Nagyon örültem, amikor, most már hetedjére, ismét világbajnok lett.

Az interjút Siposs Zoltán készítette.