A napokban jelent meg a Privatbankárnál Pogátsa Zoltán interjúja, amelyben könnyű álmot ígér hazánk nyugdíjgondjaira: teljes foglalkoztatást. Persze, jó lenne a teljes foglalkoztatás: nem kellene értelmetlen közmunkára költeni az adófizetők pénzét, megszűnne a tömegnyomor, minden olajozottabban működne. De hiszen 25 évvel ezelőtt még teljes foglalkoztatottság volt, és mégsem sírjuk vissza azokat az évtizedeket, még gazdasági szempontból sem. Az idősebb olvasók talán még emlékeznek arra, hogy milyen gyatra volt a munkatermelékenység, milyen siralmas az ellátás. Ki biztosít arról, hogy csak úgy, hipp-hopp, a teljes foglalkoztatás a magyar piacgazdaságban megteremthető?
Egyébként a nyugdíjgondok egy része még a teljes foglalkoztatottság újbóli megteremtése esetén is megmaradna: míg a jelenlegi minimálbéren foglalkoztatott egyének a ma kereken 23 ezer forintos segély helyett havonta akár 50 ezer forint nyugdíjat kapnának – és vélhetőleg az effajta erőltetett teljes foglalkoztatottság valódi hozama kétes. Érdemes azt is meggondolni, hogy a legtöbb nyugdíjmodell eleve teljes foglalkoztatottságot feltételez, alkotói mégis riadót fújnak a gyermekszám-csökkenés súlyos visszaesése miatt. Kevesebb gyermeknek kell ugyanis több nyugdíjast eltartania.
Gyermekszám? Ugyan, legyint PZ. Úgyis túl sok ember van már a Földön. És igaza van, hiszen Afrikában és Indiában még ma is utcán hevernek az éhségtől felpuffadt hasú gyermekek milliói. Csakhogy az említett országok és földrészek kétségtelen gyermektöbblete semmit sem enyhít Európa egyes területeinek (köztük hazánk) gyermekhiányán.
Egyébként PZ állításával szemben nem az egész fejlett világban van gyermekhiány, és a szerinte gyermektelenséggel sújtott skandináv országokban bő a gyermekáldás: az ottani anyák átlagosan majdnem két gyermeket szülnek (a svédek 2-t, a norvégok 1,8-at).
Érdekes, hogy PZ ellenzi a korhatáremelést. Persze, ha elhiszi, hogy ha az idősek tovább dolgoznak, akkor a fiataloknak nem lesz munkája, akkor nehéz vele vitatkozni. De ha megnézi a nemzetközi statisztikákat, akkor láthatja, hogy hosszú távon semmilyen statisztikai kapcsolat sincs az általános korhatár és a munkanélküliségi hányad között. Sőt még fordított eset is van: Franciaország, Olaszország: alacsony korhatár és magas munkanélküliség; Németország és Nagy-Britannia: magas korhatár és alacsony munkanélküliség.
Harmadikutas közgazdászként nem riad vissza a nyugdíjjárulék emelésétől sem. Matematikailag igaza van: a bruttó bérből levont 10 százalékos munkavállalói nyugdíjjárulék még tovább növelhető, legfeljebb a 6 százalékos egészségügyi járulékot kell megfelelően csökkenteni. És még egyszerűbb a dolog a 24 százalékos munkáltatói járulékkal: ezt nem levonják a bruttó keresetből, hanem hozzáadják. Csak rá kell parancsolni a mohó tőkésekre: adjatok több pénzt a munkásoknak, elégedjetek meg szerényebb profitokkal. (Esetleg a jelenlegi nulla körüli nettó beruházási hányad negatívvá válik. Több év kell, amíg a turpisság kiderül, lásd Európa jelenlegi éllovasát, az évi 3,9 százalékos GDP növekedési ütemmel száguldó Magyarországot.)
Őszintén szólva, csodálkozom PZ merészségén. Az egész világot fenyegető népességidősödési bomba fenyegetését egy kézlegyintéssel elhessegeti. Nagyobb béreket és nagyobb foglalkoztatást!
Csupán egyetlen dologban értek egyet PZ-vel: ne kísérletezzünk a gyermekszám-függő nyugdíjjal! És lám, mintha kettőnk érveitől megriadva, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter is meghátrált: az egész magyar társadalmat biztosította, hogy a magyar nyugdíjrendszer évtizedekig stabil marad. Varga Mihályt (és Pogátsa Zoltánt) már meggyőzte Orbán Viktor: a teljes foglalkoztatást mindent megold. Úgy legyen!
