A következő párbeszéd egy publikálatlan interjún alapul.
A Népesedési Kerekasztal (NK) koncepciójában megemlíti, hogy a „gyermekneveléstől függő nyugdíj ötlete nem hazai találmány” – Hol van ennek gyakorlata a világban? És mennyire tette „igazságossá” a nyugdíjrendszert, illetve oldotta meg a nyugdíjválságot az adott országban? Van-e, ahol tervezik hasonló típusú rendszer elindítását?
A mai magyar nyugdíjrendszerben is van családbarát elem: például a kisgyermek neveléssel töltött évek beszámítanak a szolgálati évekbe. – A „leglátványosabb” jutalmat az erősen gyermekpárti francia rendszer adja: 10%-ot ad a legalább háromgyermekes szülőknek. Ez elhanyagolható jutalom. – Nem tudok róla, hogy másutt komolyan tervezik egy ilyen rendszer bevezetését.
Igaz-e, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer „bünteti” a gyerekvállalást?
Olyan értelemben igen, hogy a túlzottan hosszan otthonmaradó anya kereset helyett csak gyest vagy gyedet kap, sőt, munkába visszatérve is csökkentett keresettel kell beérnie.
Van-e bármilyen gazdaságilag értelmezhető alapja a „magunk helyett állítunk járulékfizetőt” elvnek?
Van. Ha egy társadalomban hosszú ideig családonként nem születik átlagosan két gyermek, akkor évtizedekkel később csak hatalmas mértékű bevándorlással lehet pótolni a meg nem született dolgozókat. De ebből nem következik, hogy egyéni szintre le kell bontani az elszámolást.
Gazdaságilag mennyire megalapozott a jutalom meghatározójává tenni az iskolázottságot?
Megalapozatlan. Csak annyi igaz, hogy a valódi járulékot nem fizető gyermekek nem járulnak hozzá a nyugdíjrendszer finanszírozásához. Ilyen értelemben az iskolázatlan közmunkát végzők járuléka közgazdaságilag nem járulék (ti. az állam értéktermelés nélkül fizet magának járulékot). De az nyilvánvaló, hogy az eredeti koncepció leggyengébb pontja, hogy még azon gyermekek után is fizetne a szülőknek jutalmat, akik egy napot sem dolgoztak itthon, mert külföldön dolgoznak.
Mennyiben lehet igaz az NK állítása, hogy a gyermeknevelést és iskoláztatást figyelembe vevő nyugdíjrendszer fenntarthatóvá és finanszírozhatóvá teheti a nyugdíjrendszert, és hogy ez az a megoldás, amely időben a leggyorsabb megoldást adja?
Nem hiszem, hogy egy olyan nyugdíjrendszer bevezethető és fenntartható, amely komoly mértékben figyelembe veszi a gyermekszámot és a gyermekek iskolázottságát. Jellemző, hogy a rendszer hívei még azt sem döntötték el, hogy a szolgálati években, a járulékban vagy a járadékban differenciálnak.
Mennyire lehet ez termékenységi ösztönző egy társadalomban?
Lehet, de talán több bajt okoz, mint amennyit megold. Elegendő a 2011 és 2013 között érvényes, három- és többgyermekesek után járó szja-kedvezményre utalni, amely gyermekenként és havonta maximum 33 ezer forint adó levonását engedélyezte (havi 618 ezer forintos családi bruttó keresetet feltételezve). Amíg 2014-ben nem bővítették (egyébként teljesen illogikus módon) az adóalapot a tb-járulékkal, addig a nagycsaládosok zöme alig tudott élni e lehetőséggel. – Vélhető, hogy egy ilyen rendszer bevezetése miatt az eleve kevés gyermeket vállalók még kevesebb gyermeket vállalnak, az eleve több gyermeket vállalók viszont még többet.
Mennyire erősíti föl ez a rendszer a társadalmi egyenlőtlenségeket?
Nagyon. A jelenlegi magyar nyugdíjrendszer (amelyből szinte minden újraelosztás eltűnt, még a járulékalap-plafon is megszűnt) eleve életkeresettel arányos nyugdíj-életjáradékot fizet. Ha még ezt kiegészíti az iskolázottabb (azaz jobb módú) családosok gyermekszáma után fizetett komoly jutalom, akkor még nagyobb lesz a nyugdíjak szóródása.
Ha esetleg bevezetnék a rendszert, amely pont azt a réteget helyezi előnybe, amelytől nem idegen az öngondoskodás, vajon csökkenne-e az öngondoskodási hajlam?
Az időskori öngondoskodás a magyar hivatalos gondolkodásban gyakran azt jelenti, hogy tetemes adókedvezményért cserébe a jómódúak évente többszázezer forintot megtakarítanak a különféle önkéntes nyugdíjstruktúrákban. Ha ez megszűnik, akkor ezért nem kár. – Itt említeném meg, hogy a tervezet készítői pár évvel ezelőtt még a teljesen tőkésített kötelező magánnyugdíj-rendszer hosszabb távú bevezetésével kacérkodtak. Már pedig egy ilyen rendszerben semmi helye sem lehetett volna a gyermekszám figyelembe vételének.
Összegzésül: a megfelelő gyermekszám elérését én is fontos társadalmi célnak tartom. De a nyugdíjrendszernek csak egyik eleme a népességfogyás lassítása. Ennél sokkal fontosabb lenne a nyilvános nyugdíjvita meghirdetése és megszervezése. Ez pedig az utóbbi öt évben teljesen megállt. Pedig lenne miről beszélni: hogyan kell reagálni a nyugdíjszabályoknak az utóbbi évek kedvezőtlen változásaira: az átlag fölötti nyugdíjak elszaladására, az kivándorlásra.
Számomra szemléletes példa egy bezzeg ország akarnok népesedési politikája. A túlnépesedett Kína családpolitikája az elmúlt 60 évben is sokkal sikeresebb lett volna, ha 1950-ben ésszerű születéskorlátozást vezettek volna be, és 1980-ban nem kellett volna a drasztikus és ellentmondásos egygyermekes családmodellt meghirdetni.
