„Nem kell megszorító csomagokkal számolni a következő években” – idézte Varga Mihály nemzetgazdasági miniszternek a 2014-es konvergenciaprogram bemutatásán, április 30-ikán elmondott szavait a hvg.hu.[1] Ezek a következő évek aztán egy negyedévig sem tartottak: már a múlt héten 110 milliárd forintos megszorításról határozott a kormány.[2]
Miért született ez az intézkedés? Orbán Viktor július 18-ikán, szokásos pénteki rádióinterjújában azt mondta: „a zárolások nem szükségesek, azonban vész- és óvintézkedésként indokoltak voltak”.[3] Ennél a – marxista filozófiaórán (mindkettőnk által) tanult dialektikát idéző – mondatnál meggyőzőbben hangzott a miniszterelnök utalása arra, hogy az állami gazdálkodásban tanúsított szigor jótékony csökkentő hatást gyakorol az állam által fölvett hitelek kamataira. És csak örülhetünk annak, hogy ez az utóbbi megfontolás a Széll Kálmán terv három és fél éve történt bejelentése után megint egyszer megjelenik a kormány gazdaságpolitikájában.
Ugyanakkor meglehetősen furcsa volt az, hogy Orbán a problémát a folyó évi költségvetési (államháztartási) deficitre élezte ki. Hiszen valójában a „GDP legföljebb három százaléka” bűvös határ néhány tizedszázalékkal való esetleges túllépése (ennél többtől senki sem tart 2014-re) önmagában jelentéktelen dolog lenne. Egyebek mellett (önmagában) semmi esetre sem alapozná meg a hazánkkal szemben az Európai Bizottság és az Európai Tanács által tavaly júniusban megszüntetett túlzottdeficit-eljárás újbóli megindítását.
Azonban az utóbbi veszély mégis fenyeget – nem a folyó deficit, hanem az államadósság olyan alakulása miatt, amely sérteni látszik az Európai Unió tagállamai, köztük hazánk által elfogadott szabályokat. Az Európai Bizottság június végén nálunk járt szakértői delegációjának jelentése, miközben sztoikus nyugalommal szólt az államháztartás folyó egyenlegéről, belengette a túlzottdeficit-eljárás fölújítását azért, mert a (GDP százalékában mért) államadósság „még nincs szilárd csökkenési pályán”, amivel sérülhet a Stabilitási és Növekedési Egyezmény.[4] Ez nagyon kínos ügy. Hiszen a kormány (önmagában véve egyébként helyesen) telekürtölte a világot azzal, hogy csökkenti az államadósságot, de a hitelességét egyre inkább aláássa az, hogy a fogadkozás teljesítése érdekében már több mint két éve semmit sem tett. Egyszeri látszat-adósságcsökkentést eredetileg is csak azzal tudott elérni, hogy az államosított magánnyugdíj-vagyon egy részét nem költötte el. Azóta viszont a GDP – harsogó propagandát cáfolóan lassú – növekedése nem haladja meg az államadósság növekedését. Ez önmagában is – a túlzottdeficit-eljárás veszélyének fölvetésén túlmenően is – nagyon súlyos probléma, amelynek említését Orbán elkerülte, és amelyre nyilván valami véletlen folytán a közszolgálati rádió riportere sem kérdezett rá.
Az ügy kapcsán rá kell itt mutatni arra, hogy az államadósságot a folyó költségvetési deficiten túlmenően az államosítások is növelik (amelyeket az uniós számviteli szabályok szerint a folyó deficit számításánál általában figyelmen kívül lehet hagyni). A mostanság egymást követő államosításokat a Newspeak (Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter)[5] a „stratégiai ágazatokban növekvő állami szerepvállalásnak” nevezi. Ettől azonban ezek nem kerülnek kevesebbe, és noha haptákba vágjuk magunkat a „stratégiai” jelző hallatán, mégsem tudjuk, mi haszon van belőlük; megéri-e az a haszon azt, hogy az adósság-növekedés megfékezése érdekében megszorításokat kell bevezetni?
De miben is állnak ezek a megszorítások? A Nemzetgazdasági Minisztérium honlapján erről a meglepő „Önmagán takarékoskodik a kormány”[6] cím alatt olvashatunk. Azt persze már korábban is tudtuk, hogy a mostani 1990 óta a legnagyobb létszámú, legtöbbe kerülő kormányunk[7]. Az azonban így is mellbevágóan hangzik, hogy 110 milliárd forintot tud megspórolni önmagán. És természetesen nem igaz. Nem igaz az, hogy „(s)em a családokat, sem a lakosságot, sem a vállalkozókat, sem az önkormányzatokat nem érintik az intézkedések.” Az persze tény, hogy a bejelentett megszorítások nem emelik az adókat, nem csökkentik a szociális ellátásokat, közvetlenül nem emelnek egyetlen árat sem. Azonban olyan közjavakat, közszolgáltatásokat érintő megszorításokról van – és egyáltalán csak olyanokról lehet – szó, amelyek célja legalábbis elvben az, hogy így vagy úgy, közvetlenül vagy közvetve az ország polgárait, ezek kisebb-nagyobb csoportjait szolgálják.
Ezen az általánosságon túl egyelőre kevés konkrétum tudható. A minisztériumokra megszabott megszorítási keretszámokat még le kell majd bontani egyes előirányzatokra. Maguk a keretszámok az államháztartás rendszerének különféle bonyodalmai miatt nem mondanak sokat. Hiszen pl. a Miniszterelnökséghez van csatolva sok olyan előirányzat, amelyet egy-egy minisztérium tevékenységi körébe tartozónak gondolnánk, és külön költségvetésbe (az Országos Egészségbiztosítási Pénztáréba) van telepítve a legtöbb egészségügyi kiadás, amelyeket így nem fenyeget csökkentéssel az, hogy az illetékes minisztérium (az EMMI) az átlagosnál nagyobb összegű megszorításra fog kényszerülni.
Az intézkedések előkészítésének mostani szakaszában érdemi információt a mentesített előirányzatok listája és az elkülönített állami pénzalapokra vonatkozó döntések adnak. A mentesítés 170 előirányzatra terjed ki. Ezek között vannak olyan tételek, amelyek természetüknél fogva nem csökkenthetők (pl. európai uniós befizetések), vagy amelyek csökkentését kínos lenne vállalni (pl. nemzetiségek, szervátültetettek, autisták, siketvakok szervezetei). Az érinthetetlen tételek legnagyobb csoportja azonban azt tükrözi, hogy az előkészítők igyekeztek elkerülni a konfliktusokat a legerősebb lobbicsoportokkal: így került a listába a turisztikai célelőirányzat, számos agrár témájú, továbbá egyházakat érintő kiadás. Ezeknél is jóval nagyobb tételszámmal (52) szerepel a sport, azon belül is a (lobbicsoportként igenis erős) labdarúgás(30 tétel); rádióinterjújában Orbán is megnyugtatott bennünket: a stadionépítések nem állnak le.[8] A további nem csökkenthető tételek közül figyelmet érdemel még a kormányzati kommunikáció és a miniszterelnöki protokoll. Sok egyebet – pl. egészségügyi beruházásokat – viszont hiába keresünk a mentesített előirányzatok között.
Az állami pénzügyek igazi – és kissé nehezen érthető – hungaricumát alkotja az elkülönített alapok alrendszere. Ilyenek fölállítását általában azzal magyarázzák, hogy lényegében automatikus kapcsolatot teremtenek bizonyos bevételek és a velük szervesen összefüggő kiadások között (pl. a Kutatási és Technológiai Innovációs – ilyen célú kiadásokat finanszírozó – Alapot legnagyobb részben a vállalkozások műszaki fejlesztési hozzájárulása táplálja). Az ortodox fölfogás mégsem szereti az elkülönített alapokat, mert ha a kormányzat megszorításokra kényszerül, akkor az elkülönítés mentesíti az érintett kiadásokat a csökkentés alól, kikényszerítve ezzel a többi tétel nagyobb mértékű visszafogását. Nálunk azonban ez nincs így. Pl. a már említett Kutatási és Technológiai Innovációs Alapot már a költségvetési törvény is kötelezte bevételei (56 milliárd forint) egy részének (ötmilliárd forint) megtakarítására, és most további hatmilliárd forintot kell megtakarítania; hasonló zárolásra kerül a Nemzeti Kulturális Alap bevételeinek egy része is. Nyilvánvaló pozitívum, hogy az elkülönített alap-forma nem mentesíti automatikusan ezeket a területeket a megszorításoktól. Ezzel azonban elvész az adott bevételek és kiadások közötti automatikus kapcsolat is; az alapok kezelése nem alapszerű, és egyáltalán nem világos, hogy ilyen alapok fönntartása milyen célt szolgál.
