Pablo Casals és Kornai János – tanárok és mesterek
I.
Az 1920-as évek végén élt Berlinben egy Szovjet-Oroszországból kalandos körülmények között nyugatra szökött fiatal csellista, aki tehetsége révén épp úton volt a zenekari zenészi státuszból a szólista karrier felé. Ennek a muzsikusnak, Gregor Pjatigorszkijnak régi vágya volt, hogy hallhassa korának legnagyobb csellóművészét, kiváló karmesterét, Pablo Casalst. Valamelyik este meghívták egy gazdag nagypolgári család estélyére, azzal, hogy a család vendége találkozni szeretne vele. A vendég Pablo Casals volt, és természetesen nem ő akart a meghívott ifjú gordonkásnak játszani, hanem fordítva, annak a játékára volt kíváncsi. A zongorán épp az egyik Beethoven gordonka-zongora szonáta kottája volt nyitva, úgy hogy Casals megkérte Pjatigorszkijt és egy másik ifjú zenészt, Rudolf Serkint, mutassák meg, hogyan tudják azt eljátszani. A két fiatal alig ismerte egymást, mindketten nagyon elfogódottak voltak, és Pjatigorszkij visszaemlékezése szerint az előadás nagyon rosszul sikerült, a felénél abba is hagyták.
“Bravó, bravó, csodás” – dicsérte az előadást Casals. A következő feladat Schumann csellóversenyének előadása volt, amit a megzavarodott ifjú – emlékei szerint – soha életében nem játszott olyan rosszul, mint ezen az estén. Casals harmadik kérése Bach volt, és az előadás színvonala ugyanolyan maradt, mint az előző daraboknál. “Ragyogó, Magnifique!”– kiáltott fel a befejezés után Casals és megölelte a fiatal zenészt. Pjatigorszkij egészen feldúlva hagyta el a házat: tudta, milyen rosszul játszott, de nem értette, hogy akkor a nagy mester miért dicsérte, hogyan lehetett ilyen őszintétlen vele?
Néhány évvel később a két csellista Párizsban találkozott és egy éjszakába nyúló estét közös zenéléssel töltöttek. Már éjfélre járt, mikor Pjatigorszkij be merte vallani Casalsnak, hogy annak idején Berlinben mit gondolt a dicséreteiről. Casalst elöntötte a méreg és odaült a csellójához.
„Figyeljen!” – kiáltotta és lejátszott egy frázist a Beethoven szonátából. „Nem ezzel az ujjrenddel csinálta? De igen! Újdonság volt számomra…Jó volt. És itt, amikor elkezdte ezt a futamot, nem felfelé húzta a vonót, így?” – mutatta. És ez így ment tovább: Casals végigment mind a három művön, hogy bemutassa, mi tetszett neki abban, ahogy akkor Berlinben Pjatigorszkij ezeket előadta. Végül e szavakkal foglalta össze a tanulságot: “Bízza a tudatlanokra és hülyékre, hogy csupán a hibákból ítéljenek. Hálás lehetek, ahogy ön is hálás lehet egyetlen hangért, egyetlen gyönyörű frázisért.”
Mikor erre a történetre gondolok, mindig elérzékenyülök, mégpedig kétszeresen. Egyrészt, hogy az emberi nagyság a köznapi viselkedésnek milyen sokféle részében nyilvánulhat meg, másrészt azért, mert (magamat semmilyen nagy művészhez sem hasonlítva) olyan szerencsés lehettem, hogy a Casals-féle leckét Kornaitól már igen hamar megtanulhattam.
1971 szeptemberében kezdtem járni Kornai szakszemináriumára. Az órák az MTA Közgazdaságtudományi Intézet Münnich Ferenc utcai (ma megint Nádor utca) épületében voltak. A Kornai-szemináriumok mindenben eltértek attól, amit az egyetemen tapasztaltunk. Csak szakkérdésekkel foglalkoztunk, ideológiaiakkal nem. Önálló gondolkodásra voltunk felhívva és kényszerítve: ha valamilyen vitakérdés felmerült, Kornai nem sajnálta az időt, egytől-egyig mindenkit végigkérdezett, tudni akarta, mi a véleményünk, és azt mivel indokoljuk. Ennek megfelelően, mindenkinek fel kellett készülni a szemináriumra, hiszen nem lehetett a háttérben hallgatni: a kiadott irodalmat el kellett elolvasni és azt át kellett gondolni. A fő téma Kornai akkor gépelt kéziratban rendelkezésre álló új műve, az Anti-Equilibrium volt. Nyugati szakirodalmat kellett olvasnunk angolul, például az általános egyensúlyelmélet alapjainak megértéséhez Arrow-t és Debreu-t. Gyakran voltunk felkérve önálló szereplésre: egy-egy téma prezentálására, vagy egy általunk elolvasott szakirodalmi cikk ismertetésére. Kornai nem hagyta a homályos, hiedelmekre, érzelmekre, rosszul definiált fogalmakra alapozott érvelést. Ilyenkor visszakérdezett, lehetőséget adott a tiszta kifejtésre, vagy elmondta, ő hogyan érvelne az adott témában. Ösztönzött az önálló munkára és gondolkodásra, akár új fogalmak alkotására is (erre ő maga is sok példát mutatott az Anti-Equilibriumban). Saját munkánkhoz, kutatásainkhoz igen sokfajta módszertani tanácsot tudott adni, hiszen korábbi pályáján ő már végzett mikroszintű vállalati empirikus kutatást, foglalkozott operációkutatási modellekkel és azok mikroszintű és makroszintű empirikus felhasználásával, s az Anti-Euilibrium idején már beleásta magát a mainstream közgazdasági elméletekbe, s azok döntéselméleti, gazdasági viselkedési elméleti interpretálásának lehetőségeibe.
Kornai gondolati következetessége és szigora nem járt együtt kíméletlenséggel. A szakszemináriumon éppúgy, mint később minden szakmai vitában arra törekedett, hogy a bírálók keressék meg az előadás, a tanulmány új gondolatait, megközelítésének eredetiségét, erényeit, s a hozzászólás, a kritika ne a bírált személy vagy mű kivesézésére irányuljon. Ez a – Casals szemléletéhez közelálló – magatartás Magyarországon akkor egészen új volt, és sokáig nem is tudott gyökeret verni a szakmánkban.
A pozitívumokat is kereső értékelési szemlélet ugyanakkor összeegyeztethető volt az őszinteséggel: ezt gyakorolta a tanár, Kornai is, és ezt követelte meg a diákjaitól, a munkatársaitól is.
Abban az időben az is elég ritka volt, hogy a tanár olyan felelősséggel foglalkozzon a diákjaival, mint Kornai tette velünk. Lackó Mária és én olyan évfolyamra jártunk, amely egy évvel később végzett, mint a szeminárium többi „hivatalos” tagja, így egy évvel később is írtuk a szakdolgozatunkat. Ez viszont arra az időszakra esett, amit Kornai már a Stanford Egyetemen töltött, így elvileg nem tudott volna nekünk segíteni a szakdolgozat megírásában (ez egy közösen írt diploma-dolgozat volt). Át is adott minket Bauer Tamásnak, de ugyanakkor levelező kapcsolatban maradtunk. Hosszú levelekben szólt hozzá a kutatásunkhoz (akkor egy levél ilyen távolságra még heteket utazott), ezekben adott tanácsokat, bíztatott minket, ha újszerű elemzésekkel kísérleteztünk. A bátorító, segítő attitűd nem korlátozódott a szakszeminárium idejére. Az egyetem befejezése után ösztönzött bennünket a tervezési magatartásról szóló szakdolgozatunk publikálására itthon és külföldön, és segített olyan hazai bírálót találni a cikkünkhöz, aki a téma elismert szakértője volt, ugyanakkor eléggé nagyvonalú ahhoz is, hogy politikai okokból ne kössön abba bele (ez a bíráló Hetényi István volt).
II.
Kevés nagy művész és kutató képes arra, hogy életének nyolcadik és kilencedik évtizedében is töretlen erővel folytassa munkáját, akár tanulmányok, művek megalkotásával, akár előadóművészként. Ehhez sok szerencse is kell (hogy fizikai és szellemi kapacitásait megőrizze), de a tehetség és az ambíció nem halványuló izzása is.
Pablo Casals 70 éves korában, 1946-ban bejelentette, hogy többet nem lép fel. Ennek az elhatározásnak kizárólag politikai okai voltak. A dél-franciaországi Prades-ban telepedett meg, és ott is maradt volna, távol a világ zenei életétől, ha muzsikus barátai nem beszélték volna rá döntésének felpuhítására. 1950-től kezdődött Casals másodvirágzása: nyaranként, sok éven keresztül Casalshoz kapcsolódva megrendezték a prades-i fesztiválokat, ahova minden nyáron az akkori zenei világ legjelesebbjei és legtehetségesebb fiatal muzsikusai gyűltek össze. A prades-i fesztiválok hangversenyein (vagy azokhoz kötődve) készült lemezfelvételek – nagyrészük Casals közreműködésével – ma is a kamarazenei előadás legjobbjai közé tartoznak. A következő évtizedben muzsikustársai Casalst már egy másik helyre csalták el: az amerikai Vermont állam nyári Marlborói Fesztiváljára. Így az 1960-as években ez a fesztivál lett az a hely, ahova a muzsikusok és zenekedvelők elzarándokoltak, hogy együtt zenéljenek Casalsszal, vagy meghallgathassák a 80-90-éves művész-legendát. Míg Prades-ban a csellista Casals, Marlboróban a karmester dominált. Felejthetetlen Beethoven, Mozart, Mendelssohn felvételek tanúskodnak arról, hogy az egyetlen éteri vonós hangszerként megszólaló, lélegző nagyzenekar és a pattogó-lüktető ritmusok mestere milyen egyedi módon tudta megformálni és megszólaltatni ezeket a sokszor hallott szimfóniákat.
Kornait 70. születésnapja alkotó ereje teljében érte: oktatói, kutatói és szakértői munkáját a legnagyobb intenzitással folytatta. A harvardi egyetem professzoraként tanított és kutatott, a Collegium Budapest permanent fellow-jaként nemzetközi projekteket irányított, rendszeres meghívott előadója volt nemzetközi tudományos konferenciáknak. Aktivitása ezt követően sem lankadt: az elmúlt években számos könyvvel és tanulmánnyal jelentkezett. Új területeket vizsgált (az egészségügy reformja, tisztesség és bizalom a posztszocialista átmenetben, stb.); korábbi kutatásait továbbfejlesztette, összegezte, illetve alkalmazta a legújabb fejlődés tükrében (a rendszerváltás definíciói, az átmenet problémái, a szocialista és a kapitalista gazdaság és társadalom rendszerszemléletű elemzése, a puha költségvetési korlát és a pénzügyi válság, stb.); s fáradhatatlanul adott megvilágító erejű elemzéseket a magyar gazdaság fejlődésének dilemmáiról, útjairól és tévútjairól. Frissességére és vállalkozó kedvére jellemző, hogy 83 évesen újból kurzust indított a budapesti Corvinus Egyetemen. Történik ez 40 évvel az után, hogy bevezetett minket a logikus érvelés, a kutatói munka rejtelmeibe, s ezzel egy újabb nemzedékkel osztja meg gazdag tapasztalatait.
Ismerünk zeneművészeket, akik előadói pályájukat 80 éves koruk után is folytatják, noha játékukra, előadói teljesítményükre már természetes módon más jellemző, mint évtizedekkel korábban. A megélt évek lehetőséget adnak sokféle megközelítés kipróbálására, a felgyűlt tapasztalatok hasznosítására, de nyilvánvalóan olyan fizikai és szellemi korlátokat is felállítanak, melyekkel együtt kell tudni élni. A legnagyobb idős mesterek azonban mindemellett is úgy tudnak muzsikálni, hogy még ha itt-ott hibáznak is, valami rejtélyes okból minden előadásuk sugározza az isteni tehetséget, azt a csodát, amitől a sokszor hallott műveket egyedül csak ők tudják úgy megvilágítani, ahogy senki más.
Nem véletlen, hogy mikor a 80-as éveiben járó Kornai János egy-egy újabb, szélesebb olvasói körnek szánt művét megjelenteti vagy előadja, az nálunk szinte társadalmi esemény. Számomra, ahogy sok más olvasó számára is például irányadóak voltak Kornai józan elemzései a második Orbán-kormány gazdaságot és társadalmat átalakító politikájáról (Számvetés, Központosítás és kapitalista piacgazdaság), s minden más elemzésnél többet mondott a gazdasági növekedés magyarországi lehetőségeiről a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián 2012 áprilisában tartott előadása (Találkozás Széchenyivel).
Kezemben egy CD-lemez: Schumann 2. szimfóniájának általam leginkább csodált előadása. A Marlborói fesztivál zenekarát Pablo Casals vezényli. A felvétel 1970-ben készült. Casals ekkor 94 éves volt.
Kedves János! Jó egészséget és további boldog, a szíved szerinti munkás éveket kívánunk neked!
Kívánjuk ezt új tanítványaidnak és a közönségednek is.
