Thuküdidésznek a peloponnészoszi háborúról írt könyvében maradt fenn Periklész nevezetes epitaphiosz logosza, amelyet a háború első évében elesett athéniak temetésén mondott el. A beszéd, amely az antik demokrácia szinte egyetlen fennmaradt korabeli apológiája, vészterhes időben, gyászoló családokhoz, hitükben megingó emberekhez szólt.

Periklész tudta, hogy hallgatói tele vannak szorongással és bizonytalansággal: lehet, hogy a szabadság ethoszára épített athéni demokrácia végül elbukik Spárta centralizált politikai berendezkedésével és katonai erejével szemben. Periklész ebben a helyzetben szónoklatát nem az elesett hősök, hanem az élők dicséretével kezdi, és érvekkel támasztja alá azt az állítását, hogy az athéni demokrácia nem csupán kellemes életet biztosít polgárainak, hanem a spártaiaknál rátermettebb harcosokat is képes felnevelni.

Mondanivalójának lényege az volt: nem igaz, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. A demokráciában is van értékkülönbség az állampolgárok között, a megkülönböztetés alapja azonban a rátermettség és nem a vagyoni helyzet. „A szegénység megvallását nem tartjuk szégyennek, sokkal szégyenletesebbnek azt, ha valaki nem igyekszik munkájával kikerülni belőle.” Mi, athéniak gazdag és élvezetekkel teli életre törekszünk, és mint fogyasztók, kozmopoliták vagyunk. „Városunk nagysága folytán az egész földről minden ideözönlik, és úgy vagyunk vele, hogy az itt termő javakat semmivel sem élvezzük otthonosabban, mint a más népekéit.” A vagyon kötelez. Mi, athéniak szeretjük a szépet, de a „gazdagságot inkább idejénvaló tettek végrehajtására használjuk, nem semmittevő nagyzolásra. Mindennapi életünket nem a gyanakvás, saját ízlésünk másokra való ráerőltetése jellemzi, ugyanakkor követjük azokat az írott és íratlan szabályokat, amelyek megsértését „mindenki gyalázatnak tekinti.” Az idegenekkel szemben nyitottak vagyunk, s ennek alapja az önbizalom. „Városunk mindenki előtt egyaránt nyitva áll, és nem fordul elő, hogy az idegenek kiutasításával bárkit is elzárjunk valaminek a megismerésétől vagy megszemlélésétől.” Nem titkaink megőrzésében, hanem abban bízunk, „ami csak rajtunk áll: a tettre kész lélekben. Bármilyen mesterséget űzzön is valaki közülünk, legyen jól tájékozott a közügyekben. Azokat, akik ezektől távol tartják magukat, nem visszavonultaknak tartjuk, hanem semmirekellőknek. (…) Mi magunk döntjük el vagy fontoljuk meg helyesen ügyeinket, azt tartva, hogy a szavak nem ártanak a tetteknek, az már inkább, ha – mielőtt hozzákezdenénk – nem tisztázzuk előbb okos beszéddel, hogy mit kell cselekednünk.”