Az európai parlamenti választások közeledtével a politikai pártokat – azok szakértőit és szószólóit – egyszerre támadta meg egy ragályos kór: az árfelzárkózás és a bérlemaradás illúziója. Azért beszélek illúzióról, mert az adatok azt mutatják, hogy a hazai árszínvonal távolról sem közelítette meg a nyugat-európai szintet; kissé el is marad attól a színvonaltól, amelyet az ország viszonylagos fejlettsége indokolna. A politikusok állításával szöges ellentétben Magyarország árszintje az elmúlt években nem közeledett Nyugat-Európáéhoz, hanem távolodott attól. Tény viszont, hogy az ország gazdasági felzárkózása elakadt, s emiatt a bérfelzárkózás is megtorpant. Minden alapot nélkülöz azonban az a gyakori állítás, hogy a hazai keresetek átlagos szintje érdemben lemaradt volna az ország árszintjéhez, illetve összteljesítményéhez viszonyítva.

Írásom hiedelmeket és téves állításokat igyekszik adatokkal cáfolni, és nem foglalkozik azzal a fontos kérdéssel, hogyan lehetne a magyar gazdaságot tartós növekedési pályára állítani, s ezzel a bérfelzárkózást előmozdítani. Bár erről is van véleményem, fontosabbnak tartom az illúziók eloszlatását, hiszen csak a tények ismeretében lehet reális és értelmes programokat kidolgozni. Bemutatom, hogy átlagos árszintünk fejlettségi szintünknél kissé jobban le van maradva, átlagos bérszintünk pedig nincs lemaradva. Az a gyakori képzet, hogy áraink felzárkóztak a nyugati szinthez, puszta illúzió.

Választási jelszavak

„Európai munkáért – európai béreket!” – hirdeti a Jobbik. „Ne csak áraink, a fizetésünk is legyen európai!” – áll az Együtt-PM választási plakátján. Magyarország európai ország, így a magyar árak és bérek is európaiak, de az említett jelszavak nyilván nem azt a tautologikus óhajt fejezik ki, hogy a magyar munkához, illetve a magyar árakhoz magyar bérek társuljanak. E jelszavakban az „európai” alighanem „nyugat-európait” jelent, ez esetben viszont mindkét szlogen tartalmi tévedéseken alapul.

A Jobbik által hirdetett „európai munka” azt feltételezi – vagy legalábbis azt üzeni –, hogy egyórányi átlagos magyarországi munka ugyanakkora termelési mennyiséget képes létrehozni, mint egyórányi átlagos nyugat-európai munkaráfordítás. Ezt a feltételezést úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a hazai munkatermelékenység szintje azonos a nyugat-európaival. Ha ez megfelelne a tényeknek, indokolt lenne az a követelés, hogy a hazai béreket – valakik – emeljék fel a nyugat-európai szintre. Sajnos azonban távolról sem ez a helyzet: Magyarországon az egy ledolgozott órára jutó bruttó hazai termék (GDP) mennyisége a nyugat-európai átlag 53 százalékának felelt meg 2012–2013-ban.[1] (Nyugat-Európa átlagát az EU-15 – a 2004. évi bővítést megelőző EU-tagországok – átlagaként értelmezem.)

A Jobbik jelszaván nincs mit csodálkozni, nem is érdemes vele tovább foglalkozni, hiszen a párt megszelídült kifejezésmódjának lényege a demagógia. Sokkal jobban zavar az Együtt-PM plakátja. Sikerült olyan jelszót kitalálniuk, amely egyszerre üres és téves, ráadásul a tartalom és a forma egysége is kifejezésre jut abban, hogy az alany és az állítmány egyeztetése is kérdéses: „áraink … is legyen”. Üres a jelszó, mert az árszintből az égvilágon semmi nem következik a bérszintre nézve. Tegyük fel egy pillanatra, hogy a hazai árszint pontosan megegyezik a nyugat-európai átlaggal (amint mindjárt látni fogjuk, ez a feltevés nagyon távol áll a valóságtól). Ha a hazai termelékenyég a nyugat-európai átlagnak a fele, akkor azonos árszint esetén sem lehet az euróban kifejezett itthoni bérszint sokkal magasabb a nyugat-európai átlag felénél. A nominális bérszint az ár- és termelékenységi szinttől egyaránt függ, ezért téves az a beállítás, hogy azért kellene a hazai béreket feljebb tolni, mert a hazai árak megközelítették volna a nyugat-európai szintet. A kör azzal zárul be, hogy a hazai árszint rendkívül távol van az EU-15 átlagától: 2012-ben az össztermelés – a GDP – árszintje Nyugat-Európa megfelelő mutatója 54 százalékának, a háztartási fogyasztási kiadásoké pedig 57 százalékának felelt meg.

Pénzillúzió

A közgazdászok pénzillúziónak nevezik azt a jelenséget, hogy a nominális (pénzben, folyó áron kifejezett) nagyságok észlelése nem válik el élesen az úgynevezett „reál”, vagyis az árszint (‑változás) hatásától megtisztított nagyságokétól. Ennek gyakran hivatkozott példája, hogy a munkavállalók inkább fogadják el reálbérük mérséklését az infláció emelkedése, mint nominális (forintban kifejezett) bérük csökkentése révén. A pénzillúzió egyik forrása, hogy élesebben észleljük a naponta vásárolt termékek és szolgáltatások árát és azok változását, mint a ritkábban, de nagyobb összegért vásároltakét. Sok tekintetben hasonló illúzió áldozatai azok a hazai szakértők, akiknek – az összehasonlító árstatisztikák figyelmetlen vagy szelektív tanulmányozása folytán – nem tűnik fel, hogy ha egy magyar átlagkereső Nyugat-Európában próbálna itthoni fizetéséből megélni, akkor életszínvonala – országtól függően – nagyjából a felére zuhanna (például Dániában 60, Angliában 50, Németországban 40 százalékkal csökkenne). Nem véletlen, hogy ritkán hallunk olyan magyar nyugdíjasról, aki valamelyik észak-európai országban kívánna itthoni nyugdíjából megélni (Európán belül az északi országokban a legmagasabbak az árak), ellenben gyakran hallani ennek ellenkezőjéről. Azok a nyugat-európai nyugdíjasok, akik Magyarországra költöznek, nem szenvednek pénzillúzióban: tudják, hogy időskori jövedelmük vásárlóereje több mint kétszeresére is emelkedhet, ha azt nálunk, nem pedig anyaországukban költik el.

Relatív árak és relatív árszintek

Az írásomban ismertetett árszint-összehasonlítások forrása az Eurostat vásárlóerő-paritás adatbázisa. A vásárlóerő-paritás egyfajta árindex, amely a szokásos árindexektől eltérően nem időben, hanem térben – országok között – mutatja az árak különbségét, nemzeti valutákban kifejezve. Amíg a valutaárfolyam azt jelzi, hogy a külföldi pénz egysége hány belföldi pénzegységbe kerül, a vásárlóerő-paritás arról ad képet, hogy az az áru- és szolgáltatásmennyiség, amely egységnyi külföldi pénzért vásárolható meg külföldön, hány belföldi pénzegységbe kerül belföldön. A valutaárfolyam változékony, hol le, hol pedig felértékelődik, ezzel szemben a vásárlóerő-paritás viszonylag stabil. Ahhoz, hogy azonos valutában is értelmezni tudjuk az árszint-különbségeket, a vásárlóerő-paritást el kell osztani a valutaárfolyammal. 2012-ben a hazai össztermelés árszintje az EU-15 54 százalékának felelt meg. Ez úgy adódik, hogy az az össztermelést reprezentáló árukosár, amely az EU-15 átlagában 1 euróba került, Magyarországon 156 forintért volt megvásárolható. 2012-ben a forint évi átlagos árfolyama 289 forint/euró volt, így a GDP relatív árszintje 156/289 = 0,54. A statisztikusok a GDP-re, illetve a háztartási fogyasztásra vonatkozó vásárlóerő-paritást az elemi összetevők súlyozott átlagaként határozzák meg, ahol a súlyok a felhasználásban képviselt részarányokból adódnak.

Mivel a nyugat-európai országok között is számottevőek az áraránykülönbségek, a következő összehasonlítások a régió átlagát tekintve 2012-re, a legutolsó megfigyelésekre érvényesek. Az a nyugatra látogató turista, aki csak az elektronikai cikkek árát hasonlítja össze, egyáltalán nem érzékeli, hogy a hazai átlagos árszint lényegesen alacsonyabb a nyugat-európainál, sőt ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalja. Ugyanezt tapasztalhatja bárki, aki a távközlési díjakat veti egybe. Aki a ruházati termékek árát nézi, azt találja, hogy a hazai árszint csaknem azonos a nyugatival, aki pedig az élelmiszerekét, arra jut, hogy erősen megközelítettük a nyugati árszínvonalat.

Ha azonban megkérdezzük Nyugat-Európában dolgozó ismerőseinket vagy hozzátartozóinkat, hogy havonta mennyit költenek lakhatásra (lakbér, háztartási energia stb.), megváltozik a kép: e szolgáltatások díja átlagosan két és félszerese (Angliában háromszorosa, Dániában 3,3-szerese) a hazainak. (Magyarországon a lakhatási költségek az összes háztartási kiadás közel egynegyedét, nyugat-európában valamivel magasabb hányadát teszik ki.) Az árarányok összehasonlítása alapján az az általánosabb minta rajzolódik ki, hogy Magyarországon a háztartások által fogyasztott árucikkek ára közelebb van a nyugat-európai szinthez, a szolgáltatásoké pedig jóval távolabb: 2012-ben az előbbiek árszintje a nyugati árszint 77, az utóbbiaké annak 44 százalékán állt. E kettő súlyozott átlagaként adódik a fogyasztási kiadások Nyugat-Európához viszonyított 57 százalékos relatív árszintje.

A fogyasztás viszonylagos árszintjének változását illetően gyakran kap hangot az a vélekedés, hogy e tekintetben számottevően közeledtünk a fejlettebb EU-tagországokhoz az elmúlt években. Az adatok ennek pontosan az ellenkezőjét mutatják: 2008‑ban 66,5 százalékon álltunk, relatív árszintünk tehát lényegesen magasabb volt akkor, mint négy évvel később. A távolodás legfontosabb oka a forint időközben bekövetkezett 15 százalékos leértékelődése, ami csökkentette az euróban kifejezett hazai árszintet. Önmagában ettől persze nem élünk jobban, ám enélkül nem lehet értelmezni az euróban kifejezett viszonylagos bérszintünk süllyedését. Mielőtt azonban a bérek összehasonlítására térnék, szólnom kell arról, hogy átlagos árszintünk hogyan viszonyul ahhoz, ami a közgazdasági elméletből és a nemzetközi tapasztalatokból következik.

Relatív árszint és relatív fejlettség: elmélet és tapasztalatok

Két világhírű közgazda, az Amerikába szakadt Balassa Béla és Paul Samuelson nevéhez kötődik az a – Balassa–Samuelson-hatásként ismert – fontos felismerés, hogy az azonos valutában mért árszintek és a fejlettségi (termelékenységi) szintek között pozitív összefüggés van. Minél fejlettebb egy ország – minél magasabb az egy főre, illetve egy ledolgozott órára jutó GDP mennyisége –, annál magasabb az árszint, és megfordítva: minél fejletlenebb az ország, annál alacsonyabb az árszintje. Ezt a szerzők azzal magyarázták, hogy a munkaigényes szolgáltatások ára, amelyet alapvetően a bérszint határoz meg, a szegényebb országokban alacsonyabb, a gazdagabb országokban pedig magasabb, hiszen a szegényebb – kevésbé termelékeny – országokban alacsonyabb, a gazdagabbakban viszont magasabb a bérszínvonal. Az árutermelő szektorokat tekintve kevésbé érvényesül a fejlettség és az árszint pozitív kapcsolata, mivel ezek belföldi árára jelentős befolyást gyakorolnak a külkereskedelmi (import‑) árak. Amint láthattuk, Magyarországon az áruk árszintje a szolgáltatásokénál csakugyan sokkal közelebb áll a fejlett európai országok színvonalához.

Az Európai Unió tagországainak adatai alapján végzett számításaim szerint messzemenően érvényesül a Balassa–Samuelson-hatás: rendkívül szoros kapcsolat van a fejlettség (termelékenység) és a relatív árszint között. Magyarország azonban 2012-ben kissé kilógott a sorból: fejlettségének 61, illetve termelékenységének 53 százalékos relatív szintjével az össztermelésnek, illetve a háztartási fogyasztási kiadásoknak a ténylegesnél (54, illetve 57 százalék) mintegy 10 százalékkal magasabb euróban kifejezett viszonylagos árszintje lett volna összhangban. Ez közvetve arra is utal, hogy a forint elmúlt években tapasztalt leértékelődése némileg meghaladta a közgazdaságilag indokolt mértéket.

Relatív nominális és reálbérszint

A bérszintek nemzetközi összehasonlítása bonyodalmasabb az árakénál. A keresetek ugyanis egyszerre jelentenek költséget (a munkáltató szempontjából) és jövedelmet (a munkavállaló szempontjából). Mindkét összehasonlításnak van értelme, a kettő azonban nem feltétlenül vezet azonos eredményre. A munkáltató nézőpontjából a bruttó bérköltség számít – ez befolyásolja az itthoni termelés jövedelmezőségét és költség-versenyképességét más országokkal összehasonlítva –, a dolgozó szempontjából viszont a nettó kereset, hiszen ettől függ a vásárlásra, illetve megtakarításra fordítható jövedelme. A keresetek kétféle szempontból értelmezett reálértékének országok közötti összehasonlításához különböző árszintindexeket kell használni. A munkáltató nézőpontjából tekintett „termelői reálbérhez” a GDP árszintkülönbségét kell, a munkavállaló szempontjából fontos „dolgozói reálbérhez” a fogyasztás árszintkülönbségét jelző indexet kellene használni.

Ám ha az árakénál bonyolultabb a keresetek nemzetközi összehasonlítása, a bruttó bérköltségnél sokszorosan nehezebb a nettó kereseti szintek nemzetközi egybevetése. Miközben többé-kevésbé egyértelmű jelentés tulajdonítható az átlagos bruttó bérköltség fogalmának, amelynek egy konkrét statisztikai adat is megfeleltethető, a nettó keresettel más a helyzet. Jövedelemszinttől, családnagyságtól, az adórendszeren és az azon kívül nyújtott pénzbeli és természetbeni társadalmi juttatásoktól is függ a nettó jövedelem. A támogatási és elvonási formákban jelentős különbségek mutatkoznak országok között. Nem véletlen tehát, hogy miközben az Eurostat a bérköltségekről közzé tesz átlagos adatot, a nettó keresetekről nem közöl ilyen számot, hanem jövedelemszinttől és családnagyságtól függő adatokat tesz hozzáférhetővé. Ráadásul ezek az adatok is csak az adórendszer hatásait veszik figyelembe.

Ha az Eurostat nem kíván országonkénti átlagos nettó átlagkereseteket közölni, mert nem tudja az átlagot kiszámítani, illetve tudja, hogy a bármiképpen számított átlagos érték összehasonlítása igen problematikus, akkor nagy merészség kell olyan grafikon összeállításához, amelyet az origo.hu tett közzé[2], s amelyre Scheiring Gábor hivatkozott nagy egyetértéssel[3]. Az ábra szerint 2008-ban az EU-átlag 30 százalékán álltunk az euróban kifejezett nettó kereseteket tekintve, 2012-re azonban e mutatónk 25 százalékra (nagyjából 15 százalékkal) csökkent. Ez azonban semmit sem mutat annak a korábban bemutatott ténynek az ismerete nélkül, hogy az euróban kifejezett relatív fogyasztói árszintünk nagyjából ugyanekkora mértékben süllyedt, ezért reálértékben alig történt változás.

De nézzük azt a kategóriát, ahol van értelme az átlagok összehasonlításának. A hazai bruttó bérköltség átlagos szintje euróban kifejezve a nyugat-európai szint mintegy 30 százalékának felelt meg 2012-ben. Ez önmagában megint csak keveset jelent: figyelembe kell venni, hogy a GDP árszintje a nyugat-európai átlag 54 százalékán állt. A termelői reálbérek így számított, mintegy 55 százalékos felzárkózottsága (30/54=0,55) csaknem pontosan megfelel az ország 53 százalékos relatív termelékenységi szintjének. A bérköltségek tekintetében nem tapasztalható bérlemaradás.

Összegzés

Illúziókon alapul és illúziókat kelt az a közkeletű elképzelés és minden kapcsolódó szlogen, amely szerint nemzetközi összehasonlításban a hazai árak szintje sokkal magasabb, ellenben a bérszint jóval alacsonyabb annál, mint amit a gazdaság viszonylagos fejlettsége indokol. Az ilyen jelszavak azt a hamis, teljesíthetetlen ígéretet hordozzák, hogy Magyarország átlagos kereseti szintje reálgazdasági erőfeszítések nélkül is közeledhet az Európai Unió fejlett tagországainak kereseti szintjéhez. A demokratikus ellenzéknek megalapozatlan ígéretek helyett azt kellene átgondolnia és elmondania, hogyan lehetne a bérfelzárkózást előmozdító növekedési pályára állítani a gazdaságot, a jövedelmi egyenlőtlenségeket csökkenteni, és élhetővé tenni az országot.