Az európai politikusok megveregették saját vállukat, de a brüsszeli csúcson sajnos ismét tipikus rossz politikai döntés született. Valamit tenniük kellett. Valamit tettek, de ez a valami nem oldja meg az euró zóna alapvető problémáját. A csúcs nem kezelte a jelenlegi helyzetet megfelelően, mert nem adott rá elegendő pénzt. Nem tett semmit a jövőbeli válságok kialakulásának elhárítására, mert nem vett tudomást az euró zóna tagországai között meglevő nagymértékű egyensúlytalanságokról. Közben úgy tett, mintha a fiskális únió megvalósítható lenne, miközben az nem több egy mítosznál. Az euró sorsa még nem dőlt el.
A monetáris unió arra a feltevésre épült, hogy a valuta unión belül nincsenek és nem alakulhatnak ki jelentősebb egyensúlytalanságok. Ma tudjuk, hogy vannak és hogy az abból eredő feszültségek az idők folyamán folyamatosan növekedtek. Az alapvető egyensúlytalanság dél (Portugália, Spanyolország, Olaszország és Görögország) és észak (az eurózóna többi országa) között van. Az egyensúlytalanság fundamentális oka, hogy a déli gazdaságok gyengék, termelékenységük romlik. Az egyensúlytalanság több formában jelentkezik. A déli országok némelyike magas államadóssággal és költségvetési hiánnyal rendelkezik, a másiknak magas a folyó fizetési mérleg hiánya, a harmadik a jelenős külső adóssággal küzd. Az északi országoknak ilyen problémáik nincsenek. A feszültségek közül a brüsszeli megállapodás csak a fiskális problémát igyekezett kezelni, elfeledkezve arról, hogy az egyensúlytalanságnak ez csak egy megjelenési formája.
A brüsszeli megállapodás azonban a fiskális problémákat sem oldja meg. A felületes szemlélő számára a megállapodás ugyan a fiskális unió felé való lépésnek tűnhet, de nem az. Fiskális unió a nemzeti szuverenitás teljes feladása nélkül nem megvalósítható. Ebbe a tagországok sohasem egyeznének bele. Ezért a fiskális unió egy mítosz. Egy ország politikai vezetői saját választóiknak tartoznak felelőséggel. Ha úgy látják, hogy az Európai Únió felé vállat fiskális kötelezettség konfliktusba kerül saját választóik felé vállalt kötelezettséggel, akkor azon nyomban kihátrálnak a megállapodás mögül. Egy megállapodás, legyen szó akár fiskális szabályokról akár közös euró kötvényről, válsághelyzetben nem ér többet annál a papírnál, amelyre írták.
Mit tehet Brüsszel, ha egy tagország nem teljesíti egy vállalt kötelezettségeit? Lényegében semmit, még akkor sem, ha azt az Európai Bíróság döntésével megtámogatja. Az Európai Bizottság megvonhatja a strukturális alapokból származó támogatásokat, összevonhatja a szemöldökét, de nem tudja sem bíróság elé állítani, sem posztjáról elmozdítani a megállapodást be nem tartó ország miniszterelnökét. Ezért kiélezett helyzetben nem számíthat a megállapodás betartására. Ha az utcán gépkocsik tucatjai égnek, ha tízezrek tüntetnek heteken át az ország gazdaságpolitikája politikája ellen, ha a bankrendszer a bedőlés határán van, ha a külső adósság alatt roskadozó vállalatok a csődszélén állnak, akkor ne gondolja senki, hogy egy kormányt érdekel egy nemzetközi megállapodás. Ha nem így lenne, akkor már a Maastrichti-szerződés is elegendő lett volna a mostani adósságválság elkerüléséhez.
Ezért a most Brüsszelben kötött, egyelőre szóbeli megállapodás sem hiteles. A résztvevők mindössze kijelentették, hogy „nagy baj van, és most már komolyan gondoljuk, hogy betartjuk azokat a szabályokat, amit eddig nem tartottunk be, sőt még szigorítunk is azokon”. Közelebbről megvizsgálva láthatjuk, hogy alapvetően olyan korlátozásokba egyeztek bele, amelyek rövid távon tervezett fiskális politikai intézkedéseikkel egyébként is összhangban vannak.
Sajátos módon Németország érzékeli, hogy az ilyen jellegű megállapodások be nem tartásának nagy a kockázata. Ezért nem egyeztek bele az eurókötvény kibocsátásába. Az eurókötvény lényege, hogy az eurózóna országai az ország méretével arányosan vállalnak felelősséget a törlesztésért és kamatfizetésért. Németországnak vélhetőleg világos volt, hogy ha egy tagországnak fizetési nehézségei lesznek, akkor az eurókötvénnyel kapcsolatos kötelezettségei mögül fog először kihátrálni, és a végén majd neki egyedül kell állnia a számlát.
A jelenlegi válság rövid távú kezeléshez növelni kellett volna az Európai Stabilitási Alap rendelkezésére álló erőforrásokat, és biztosítani, hogy az Európai Központi Bank aktívan részt vesz az állampapírpiacok stabilizálásában. Ez azonban nem lett volna elégséges. Azt is fel kellett volna vázolni, hogy miként alakítják át az eurózónát úgy, hogy az észak és dél között meglevő egyensúlytalanságok ne okozzanak ismételt, az eurózóna egészére kiterjedő válságot. Ha ezzel nem foglalkoznak, akkor az újabb válság hamar bekövetkezhet.
A cikk 2011.12.12-én az Index – Gazdaság – Pénz beszél rovatában jelent meg.
