Tisztelt választópolgár!

Mint arról értesülhetett, egy március 28-án benyújtott törvényjavaslat lehetetlenné kívánja tenni a Közép-európai Egyetem (CEU) további működését Magyarországon. Ahhoz, hogy Budapesten ne kelljen bezárnia a magyar akkreditációval rendelkező, 25 éve Budapesten oktató egyetemnek, képzést kellene indítania az Egyesült Államokban. Nem valószínű, hogy a CEU megtenné ezt a szakmailag abszurd és anyagilag megrendítő lépést.

A Balog Zoltán miniszter által jegyzett T/14686. számú javaslat “általános indokolása” szerint a törvénynek “biztosítania kell a nemzetközi felsőoktatási együttműködés irányát, területét meghatározó, támogató magyar kormányzati szándék, a külpolitikai célkitűzések, valamint a nemzetközi kapcsolatok működtetésével járó hallgatói, oktatói mozgás, beutazás során az időszerű nemzetbiztonsági szempontok érvényesülését.” Magyarul és a lényegre szorítkozva: biztosítania kell a kormányzati szándék érvényesülését, mely szándék – semmi kétség – a CEU elüldözésére irányul. A többi érintett ugyanis nem érintett: külföldön is folytat oktatási tevékenységet, Magyarországon “beszállítóként” van jelen.

Közgazdászként a tudományterületemen megfigyelhető “oktatói  és hallgatói mozgásról” szeretnék röviden számot adni. Szeretném, ha tudná, mit veszítene a magyar tudomány ezzel a lépéssel!

A CEU közgazdasági tanszéke elérte azt, amit a Gyere Haza Fiatal! kampány nem, és az MTA Lendület Programja is csak kis részben: Magyarországon nevelkedett, külföldön nevet szerzett, a világhír közelébe vagy egyenesen a világhírig jutott közgazdászokat csábított haza, olyan tudósokat, akiket ma a világ bármely egyeteme szívesen látna. Nem tudok olyan Magyarország méretű, közepes jövedelmű országot említeni, ahol a szakma legnagyobbjai ilyen számban dolgoznának otthon.

Nem csak az igaz, hogy a szakma magyar származású nagyjainak jó része ma Budapesten dolgozik, hanem az is, hogy a CEU közgazdasági tanszékének munkatársai zömmel magyarok: a tizenöt állandó tanárból kilencen, a huszonhat látogató professzorból tizennyolcan, a titkárság nyolc dolgozójából heten.

Az elmúlt öt évben a tanszék magyar oktatói olyan folyóiratokban publikáltak, mint – a teljesség igénye nélkül – az American Economic Review (hat cikk!), az Econometrica, a Quarterly Journal of Economics, a Review of Economic Studies, vagy a Review of Economics and Statistics. Közgazdásznak nem kell mondani, mások pedig könnyűszerrel megbizonyosodhatnak róla: a szakma vezető folyóiratairól van szó.

A CEU négy magyar professzora nyert el nagy összegű támogást az Európai Kutatási Tanács (ERC) kivételesen szelektív, csak a legjobbak számára elérhető pályázatain, ahol a CEU nyolcadik helyen áll az európai egyetemek versenyében. Ők és a kutatásaikban részt vevő – nagy számban magyar – közreműködők itthon adóznak a támogatásból elköltött forintok után, és a magyar tudomány hírnevét öregbítik.

Munkahelyem, az MTA Közgazdaságtudományi Intézete mindennapos munkakapcsolatban áll a CEU-val. Tizenhárom olyan fiatal kutatónk van, aki a CEU-n szerzett mester vagy doktori fokozatot, és tizennégy olyan munkatársunk, aki ott tanított vagy tanít, nem beszélve azokról, akik a CEU-n koordinált kutatásokban vesznek részt, vagy alkalmilag előadásokat tartanak.

A CEU-ra hazatért kiemelkedő kutatók nem viselkednek előkelő idegenként: ők indították és szerkesztik az Index De Facto blogját, ahol szigorú minőségellenőrzésen átesett, tényeken alapuló írások jelennek meg az országot érintő fontos kérdésekről. A CEU ad otthont a Magyar Közgazdaságtudományi Egyesület éves konferenciájának, a társaság jelenlegi elnöke az egyetem oktatója.

A CEU elüldözésével kitölthetetlen űr támadna a magyar közgazdaságtudományban: elveszítenénk a legjobbjainkat, elapadna a legfontosabb utánpótlási forrásunk, ritkulnának a nemzetközi tudományossággal ápolt kapcsolataink, visszasülyednénk a perifériára, ahonnét a régió sok országa máig sem tudott kikeveredni. (Nem azért, mert nem elég okosak, hanem mert ha elég okosak, akkor kevés kivétellel nem maradnak otthon. Mert nincs hol.) A szinvonalas, nemzetközi szinten is elismert mesterszintű vagy doktori képzésre vágyó, de a hazai környezetet, a családjukat, a barátaikat hosszabb időre elhagyni nem akaró diákok külföldre kényszerülnének, vagy a szakmai igényeikből kellene engedniük.

A magyar közgazdasági kutatást és oktatást olyan veszteség érné, amilyet utoljára a második világháború előtti és utáni tisztogatások idején kellett megélnie.

Köllő János

közgazdász, az MTA doktora